Ki kell-e érdemelni az Isteni Szeretetet, vagy az mindenkinek alanyi jogon jár?


 

A Korán fogalomrendszerében a pozitív kapcsolatoknak három fokozata van:

  1. az igazság (adl, kiszt): amikor az ember azt kapja, ami jár neki, amihez joga van, függetlenül attól, hogy az „adó” kedveli-e őt, vagy sem. „Ne indítson egy nép iránti ellenszenvetek arra, hogy igazságtalanok legyetek velük! Legyetek igazságosak, ez illik az Isten iránti felelősségtudathoz.” (5:8)

    2. a szeretet (muhabbet): a jogainál többet adni annak, akit szeretünk,

    3. a nagyvonalúság, amely az Isten-ember kapcsolatban „rahme” („kegyelem”, ami a folyamatos adakozást, a táplálás-védelem olyan szintjét jelenti, mint amilyet az anyaméh –rahm- nyújt a magzatnak, illetve a vétkek megbocsátását, az elnéző jóindulatot), az emberi kapcsolatokban „ ihszán” („jóság”, „a legszebb viselkedés”): többet adni annál, mint amennyi betű szerint jár, nagyvonalúnak és elnézőnek lenni azokhoz is, akik ezt nem érdemelték ki.
    Az ember-ember kapcsolatban ezeket így rangsorolhatjuk: legalsó (minimum) fokozat az igazság, mert ez kötelező, meg kell adni a másiknak, ami jár neki, akár szereted, akár nem, viszont nem leszel igazságtalan, ha nem adsz többet. Második a szeretet, mert könnyű adni annak, akit szeretünk. A legfelső, harmadik fokozat a nagyvonalúság, mert az a legnehezebb, hogy olyanokkal is kedvesek, nagyvonalúnak és elnézőek legyünk, akik erre nem szolgáltak rá, vagy bármilyen okból a terhünkre vannak.

    Az Isten-ember kapcsolatban viszont máshogy alakul a sorrend:

    1. igazság: Isten igazsága azt jelenti, hogy mindenkinek kiszabta a helyét és a szerepét a teremtésben, és ennek megfelelően viszonyul hozzá. Isten igazságossága a kegyelmének egy megnyilvánulása. Istennel kapcsolatban nem beszélhetünk jogokról és érdemekről, senki nem „érdemelte ki” a létét, senki nem „jogosult” erre vagy arra, hanem minden adomány Isten kegyelméből. Nem mondhatjuk azt, hogy akinek nem ad meg mindent, ahhoz nem volt kegyelmes, mert a legkisebb porszem is, amit megadott: „ajándék”, nem „jog”. Természetesen Isten mindenkinek megadja, amit kiszabott neki. Még az istentagadók jótetteit sem hagyja viszonzás nélkül, csak nem a túlvilágon, hanem az e világon „fizeti ki őket”. Ezzel azt adja nekik, amire vágynak, hiszen ők nem hisznek a túlvilágban, az e világért dolgoznak. „Aki a túlvilág hasznát akarja, azt gyarapítjuk a haszonban (az e világon és a túlvilágon is). Aki azonban az evilág hasznát akarja, annak adunk abból, de a túlvilág (javaiban) nem lesz része.” (42:20) Ami az ember részleges szabad akaratát és az elszámolást illeti, Isten igazságossága abban nyilvánul meg, hogy kettős védelemmel és riasztórendszerrel látta el az embert: egy belsővel: a jóról való tudást belekódolta az emberi természetbe (lelkiismeret), és egy külsővel: küldött prófétákat és könyveket, amelyekben le van írva, hogy mi a jó, mi a rossz, mit vár el tőlünk Isten, és miért jár büntetés. Arra az esetre, ha a lelkiismeretet működésképtelenné tettük volna, és ezért nem lenne magától értetődő... A fegyelem: az, hogy Isten elvár tőlünk bizonyos dolgokat, nem ellentétes a kegyelemmel, hanem az ember érdekeit szolgálja. Ugyanúgy, ahogy nem azzal teszünk jót egy gyereknek, ha felelőtlenségre szoktatjuk, és mindent megengedünk neki. A büntetés sem ellentétes a kegyelemmel. Az isteni büntetés nem egy önkényes megnyilvánulás, hanem az ember helytelen cselekedeteinek törvényszerű következménye. „Allah nem követ el igazságtalanságot az emberekkel szemben, hanem az emberek vétkeznek saját maguk ellen.” (10:44) „Ma egyetlen lélek sem fog igazságtalanságot szenvedni semmiben. Csupán azért kapjátok meg a fizetségeteket, amit cselekedtetek.” (36:54) Isten igazságossága tehát nem ellentétes a kegyelmével, hanem egy részhalmazt alkot azon belül. Isten nem szórakozásból teremtette a világot, hanem mindennek feladata, célja és értelme van (el-hakk). Az embernek is megvan a saját feladata, és Isten elvárja, hogy igyekezzünk azt végrehajtani, és hogy ’büntetőjogi felelősségünk tudatában’ használjuk a rendelkezésünkre bocsátott hitelt. Nem játszótérül adta a földet, és nem játékszerül a többi teremtményt, hanem azért, hogy a teremtés céljával összhangban, kreatív, építő, alkotó módon használjuk azt. Nagyon komolyan számon fogja kérni a kárt és rombolást, és azt a fájdalmat, amit a többi teremtménynek és egymásnak okozunk. Allah tudja, hogy az ember hajlamos a felejtésre és könnyen hibázik, ezért végtelen kegyelemmel fordul hozzá. De ez a kegyelem nem abban nyilvánul meg, hogy mindenkinek mindent megbocsát, és ezzel egy kalap alá veszi azokat, akik felelőtlenül garázdálkodtak a földön, és oda se füttyentenek a házirendre, azokkal, akik Felé fordultak és az Ő tetszését keresve alkotnak és fáradnak... Hanem abban, hogy egyszerű, érthető és egységes útmutatást küldött az emberiségnek, hogy aki szeretne a helyes úton járni, az könnyen megtalálja és felismerje azt. Mindezt nagyon tömören így foglalja össze a Koránban: „S nem teremtettük az egeket, a földet, s mi a kettő közt van hiába (értelem és cél nélkül). Azt csak a hitetlenek képzelik úgy. De jaj a hitetleneknek, ők a Pokol tüzére kerülnek! Talán (úgy gondolják, hogy) azokat, akik hisznek, és helyesen cselekszenek, egy sorba helyezzük azokkal, akik rontanak a földön, avagy hogy azokat, akik Isten iránti felelősségük tudatában élnek (muttakín), egy sorba helyezzük a bűnösökkel? Áldott Írás ez, melyet leküldtünk hozzád, hogy elgondolkozzanak az üzenetén, és hogy a megértés emberei megszívleljék azt.” (38: 27-29)

    2. kegyelem: Isten kegyelme mindent átfog az e világon, olyan, mint a napsütés: táplálja a virágot és a gyomot is. Az e világ anyagi és spirituális lehetőségei nyitva állnak mindenki előtt, mindenki annyit és olyat valósít meg belőlük, amennyit és amilyet akar. Ezt tehát nem kell kiérdemelni, ez az, amiből alanyi jogon mindenki részesül, függetlenül attól, hogy igényt tart-e rá vagy nem, szándékában áll-e viszonozni vagy sem. Ezzel szokták keverni a szeretet fogalmát azok, akik azt állítják, hogy Isten szeretetét nem kell kiérdemelni, hanem az mindenkinek jár. Az igaz, hogy a kegyelem mögött Isten szeretete áll. De ez a szeretet akkor érik be, akkor bont virágot, ha a hálátlanság és az árulás szele nem fagyasztja meg.

    3. A szeretetről viszont azt mondja a Korán: „Mondd (ó, Próféta): ’Ha szeretitek Allahot, akkor kövessetek engem! (Akkor) Allah is szeretni fog benneteket és megbocsátja a bűneiteket.’ Allah megbocsátó és könyörületes. Mondd: ’Engedelmeskedjetek Allahnak és a Küldöttnek!’ Ha hátat fordítanak (akkor jól jegyezzék meg, hogy) Allah nem szereti a hálátlanokat!” (3:31-32)

    A kegyelem egyirányú, de a szeretetnek feltétele a kölcsönösség: Allah azt fogja szeretni, aki akarja, hogy Allah szeresse őt, és aki ennek érdekében erőfeszítéseket is tesz. Abban a szóban, amelyet Allah a szeretet megjelölésére választott, benne van, hogy ez egy aktív és produktív cselekedet. Egyrészt csak igeként fordul elő, másrészt közös gyökből származik a „vetőmag” (habbe) szóval, ami, szintén a Korán szerint 700-szoros termést ad. A kegyelem tehát a „vevő”, az elfogadó szempontjából passzív, de a szeretetet aktívan ki kell érdemelni. (Allah tudomásunkra hozza a Koránban, hogyan: megmondja, milyen tulajdonságok és cselekedetek kedvesek előtte, és melyek nem azok.) Ezért a szeretet magasabb fokozatot jelent az ember-Isten kapcsolatban.

 

 

Szerző: MINARET ISKOLA  2010.03.26. 14:25 Szólj hozzá!

Címkék: elmélkedés istenitanítás isteniszeretet lejlanormerdzsan

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása