Dr. Magyar László András

Bevezető

    A fejezet címe nem egészen pontos és bizonyos magyarázatot igényel. Az "arab" orvostudomány nagyjainak jelentős része ugyanis nem arab, hanem perzsa, zsidó, szír, türk vagy kopt nemzetiségű volt, ha viszont nem arab, hanem inkább iszlám orvostudományt emlegetünk, olyan neves zsidó és keresztény orvosokat lennénk kénytelenek említetlenül hagyni, mint Majmonidész, Ishak Judaeus, Bahtísú vagy Mesue. Határozzuk meg tehát, miről is lesz szó: arról a - többnyire, ám nem kizárólag - arab nyelvű orvostudományról, amely az iszlám kultúra keretein belül kb. 800 és 1300 közt élte virágkorát, s amelynek földrajzi határai Cordóbától Pandzsábig, s Szamarkandtól Jemenig húzódtak. 
    E térben és időben egyaránt kiterjedt "arab" orvostudomány jelentősége - a közhiedelemmel ellentétben - nem csupán abban állt, hogy az ókori görög orvosi ismereteket megőrizte és a nyugat számára közvetítette. Önmaga is fontos lépéseket tett, elsősorban a járványtan, etika, szexológia, szemészet, oktatás, kórházügy, tudomány-rendszertan vagy diététika terén, legnagyobb alkotói pedig - pl. Avicenna, Rhazes, Abulkasis, Averroes - a 18. századig meghatározták az európai orvosképzés tananyagát és rendszerét. Jelentősen különbözött ez az orvostudomány előzményeitől abban is, hogy az orvoslásnak - a görög-római világban rendkívül fontos, ám a történeti munkákban kellően nem hangsúlyozott - kultikus hagyományával szakított, s hogy nem Hippokratészt (Kr.e. 5. sz.), hanem a nagy összegzőt Galénoszt (Kr.u. 2. sz.) tekintette első számú szaktekintélynek: ami elsősorban az alexandriai tradíciók továbbéltéről tanúskodik.
    Arra is fel kell hívnunk a figyelmet, hogy az arab orvoslást az ókoritól nem választotta el jelentős ideológiai vagy történeti cezúra, szakadék. Az iszlám hódításai oly sebességgel következtek be, s viszonylag olyan csekély pusztítással és türelmetlenséggel jártak, hogy évszázadokig tartott, amíg a leigázott népek - az arabokénál többnyire fejlettebb - hellénista kultúrája kellőképpen átalakulhatott vagy hasonulhatott az új körülményekhez. Az iszlám vallás csodálatos liberalizmusa is elősegítette, hogy ezek a folyamatok igen lassan játszódjanak le: ennek köszönhetően élhetett tovább olyan zökkenőmentesen az ókor orvostudománya az új, iszlám világban. Igaz, közrejátszott mindebben az is, hogy az araboknak nem volt saját tudományos hagyományuk, amely e befogadást gátolhatta volna. 
    Az arab orvostudománynak négy korszakát különböztethetjük meg: 1. A kezdet (kb. 800-ig) 2. A fordítások kora - a virágkor (kb. 800-1000-ig) 3. A szintézis kora - cordóbai kor (kb. 1000-től-1200-ig) 4. A hanyatlás kora (kb. 1200-tól).

Az arab orvostudomány kezdetei

    A hódítások kora (7. sz.-tól a 10. sz.-ig) előtti arab medicina két rétegét különíthetjük el. A sivatagi törzsi társadalom jellegzetes "népi gyógyítói", varázslói, javasemberei mellett már igen korán ismerünk Alexandriában, Antiokhiában tanult, képzett arab nemzetiségű orvosokat is: ilyenek még a Próféta közvetlen környezetében is éltek. Az arab nyelvben a "tabíb" 'orvos' szó - amely egyébként a "tabía" 'természet', 'natura' szóval áll rokonságban - eredetileg 'bölcs'-et, 'jós'-t jelentett - az orvosok másik elnevezése "hakim" viszont kizárólag az iskolázott, filozófiailag képzett szakember terminusa volt. A "népi gyógyítók" terápiái közt - amelyeket elsősorban költészeti-irodalmi és vallási forrásokból rekonstruálhatunk - éppúgy megtaláljuk a diététikus, gyógyszeres, sőt kezdetleges sebészi beavatkozásokat, mint a mágikus eljárásokat: az orvostudománynak ez a rétege tehát nem különbözött jelentősen más, nomád társadalmak népi orvoslásától. A görög világban képzett gyógyítók száma viszont oly kicsiny lehetett, hogy sajátos arab orvosi tudományról ebben az időben még nem beszélhetünk. Ennek azután a későbbiekben fontos következményei lettek.

A hódítások következményei

    Az arab seregek a 7-9. század folyamán a Perzsa Birodalom legkeletibb tartományaitól a mai Spanyolországig a Közel-Kelet és Észak-Afrika óriási területeit hódították meg. A térség kulturálisan igen fejlett, civilizált vidékei, a Római Birodalom korábbi tartományai, Egyiptom, Kisázsia, Szíria, Palesztina, Mezopotámia, Africa, Hispánia kerültek tehát az Omajjádok, majd az Abbaszidák és vezíreik hatalmába. A többnyire görög kultúrájú, köz-görög (koiné),szír, arámi vagy perzsa nyelvű lakosság sorai közt nagy számú képzett orvos is az új birodalom alattvalója lett, olyan orvosi központok kerültek arab fennhatóság alá, mint Alexandria, Antiokhia, Damaszkusz vagy Gondesapúr. 
    Gondesapúr orvosi iskolája különösen jelentős az arab orvostudomány fejlődése szempontjából. Az Abbaszidák fővárosa a legendás Harún Ar-Rasíd idején (9. sz.eleje) Bagdad volt: innen kb. kétszáz kilométernyire keletre, a perzsiai Khúzisztánban feküdt Gondesápúr városa, ahová még a 6. század elején a bizánci császárok által vallási okokból elűzött nesztoriánus keresztény orvosok menekültek egykor, ide telepítve iskolájukat s kórházukat. Itt működött a történelem első olyan kórháza - vagy klinikája - ahol kizárólag tudományos alapon gyógyítottak s ahol az oktatás a betegágy mellett folyt (a klinika szó a görög kliné 'ágy' szóból ered.). A Gondesápúrt irányító orvos-dinasztiák egyike, a keresztény Bahtísú család több tagja lett később a kalifák udvari orvosa és valószínűleg a gondesápúriak honosították meg Bagdadban a görög orvosi hagyományt s a kórház intézményét is. Dzsurdzsiz (azaz Georgiosz) ibn Bahtísútól tanulta az orvoslás mesterségét az a szintén nesztoriánus keresztény Juhanna ibn Maszavaih (777-857) - nyugati nevén Johannes Damascenus, vagy Mesue is - aki elsőként fordított - szírből - görög orvosi munkákat arabra s aki az első olyan "arab" orvos volt, akit nyugaton saját, önálló művei - pl. pulzusdiagnosztikája - alapján ismertek.

A fordítások kora (kb. 800-1000)

    Az arab orvostudomány tagadhatatlanul görög - kisebb részben indiai és perzsa - művek fordításának és magyarázatának köszönhette létét. Ezek a fordítások részben uralkodói megbízásra, részben praktikus okokból születtek. Mint említettük önálló arab tudományos orvosi hagyomány nem létezett: ez nem csak szükségessé tette ezeket a fordításokat, hanem befogadásukat is megkönnyítette. Az arab fordításirodalomnak három sajátossága is említést érdemel: Egyrészt gyakran nem közvetlenül görögből, hanem szírből, ritkábban perzsából, koptból vagy arámiból készültek az átültetések, vagyis ez az irodalom nyelvileg is rendkívül sokszínű volt, másrészt a fő tekintély, Galénosz művein túl, érthető okokból elsősorban alexandriai, illetve bizánci szerzőket fordítottak arabra, harmadrészt pedig az arabra átültetett teljes művek mellett gyakoriak voltak a szinoptikus - tömörítő, kivonatoló - típusú transzlációk is, amelyek nem a teljes szöveget, hanem annak csak lényegét adták vissza. A fordításirodalom szükségszerű kiegészítéseképpen születtek később azok a kommentárok, magyarázatok, amelyek a 12-13. századtól, vagyis az arab orvostudomány hanyatló periódusának kezdetétől az iszlám orvosi irodalmának zömét adták s amelyek végül - a 14-15. századra - skolasztikus szőrszálhasogatásba fulladtak. Az arab fordításirodalom természetesen nem korlátozódott orvosi művekre, filozófiai (pl. Arisztotelész), csillagászati (pl. Ptolemaiosz), matematikai (pl. Eukleidész) stb. munkákat is felölelt: ezeknek az orvostudomány szempontjából szintén nagy a jelentőségük, hiszen ezek a könyvek az élettani ismeretek filozófiai, természettudományos hátterét biztosították. Az arab fordításirodalom fellendülését egyébként kapcsolatba szokták hozni a mutaziliták mozgalmával, akik a vallás - és a világ - racionális értelmezésének híveiként mindenfajta természettudományt támogatni igyekeztek. Itt jegyezzük meg, hogy e példátlanul gazdag fordításirodalomból érdekes módon szinte teljesen hiányoztak a görög szépirodalom, nyelvészet vagy történetírás alkotásai.
    Az arab fordítók hosszú sorából az elsők s mindenképp a legjelentősebbek és a legtermékenyebbek közé tartozik az a - szintén szír nesztoriánus keresztény - Hunain ibn Ishak al-Ibádi (latin nevén: Johannitius - 808-877), aki egy jómódú gyógyszerész fiaként született Szíriában. Az iráki Bagdadban, Mesuénél tanulta ki az orvostudományt, majd hosszú nyugati utazásain elsajátítva a görög nyelvet hazatért, hogy otthon Hippokratész, Galénosz, Szóránosz, Eraszisztratosz és mások műveit fordítsa görögből szírre, vagy szírből arabra. Hunain fordítói tevékenysége több okból is jelentős: egyrészt igen nagyszámú, száznál is több orvosi művet fordított le, másrészt ő volt az első arab fordító, aki a görög eredetit is egybevetette a szír forrással tehát filológiai felkészültséggel dolgozott, harmadrészt az ő kivonatai és kommentárjai - pl. Eiszagogéja - váltak később a 12-13. századi nyugati orvosi reneszánsz alapműveivé. Fordítói tevékenysége révén Hunain volt az arab orvosi terminológia és szaknyelv egyik megalapozója is. 
    Hunain munkásságához hasonlóan óriási hatású a Summaria Alexandrinorum címen ismert, eredetileg "Szitta asara" ('Tizenhat') című, Alexandriában, a 9. században készült kivonat-gyűjtemény, amely Galénosz 16 legfontosabb művét közvetítette az arab világ számára. A fordításirodalom nagy évszázadaiban a gyakran névtelen fordítók kb. 60 görög és bizánci orvos sok száz írását fordították arabra - legalább is ennyi maradt fenn legalább töredékesen a gazdag termésből. Számunkra e munka azért is különösen értékes mert több ókori könyv csak ezekben a fordításokban - vagy e fordítások későbbi latin változatában - vészelhette át az évszázadokat.

Az arab orvostudomány rendszere

    Az arab orvostudomány tehát ezekből a fordításokból sarjadt ki és szökkent virágba. Ennek köszönhető az a sajátos jelenség, hogy az arab világban a Galénosznál már egységes, úgynevezett humorálpathológiai - nedvkórtani - rendszer vált egyeduralkodó dogmává - voltaképp e rendszernek, a rhazesi, averroesi kritika ellenére soha nem is jött létre alternatívája az arab világban. (Egyesek szerint épp a - paracelsusi és van helmonti kemiatriához hasonló - alternatívák hiánya okozta utóbb az arab orvoslás hanyatlását.) 
    A humorálpathológia lényege, hogy az egészség négy - részben konkrét, részben archetipikus - nedv egyensúlyán alapul. E nedvek - vér (görögül: haima, latinul: sanguis), epe (kholé), fekete epe (melankholé), nyák (phlegma) - egyensúlya (szünkraszia) egészséget, egyensúlyhiánya (düszkraszia) betegséget eredményez. A nedvek egyensúlyát a négy testalkotó elem (föld, víz, tűz, levegő) és a minőségpárok (nedves-száraz, hideg-meleg) szabályozásával, illetve magukra a nedvekre ható orvosságokkal lehet befolyásolni. A nedvek aránya nem csak az egészségi állapotot, hanem a lelki és testi alkatot és a személyiséget is meghatározza (sanguinikus, kolerikus, melankolikus, flegmatikus alkat). A humorálpathológikus rendszeren belül elsőrendű szerep jut az élettevékenységeket (evés-ivás, alvás, mozgás, stb.) befolyásolni képes diététikának, amely ekképpen az arab - és a később a középkori európai - orvostudomány legfejlettebb ágává válik. Az arab orvostudományra egyébként a szisztematizálásra, osztályozásra való arisztotelészi hajlam igen jellemző, a medicina első, teljességre törekvő tankönyvét is éppen arab (perzsa) orvos, Avicenna (980-1037) alkotta meg.
    Hangsúlyoznunk kell azt is, hogy az iszlámon belül az orvostudománynak minden más természettudománynál kitüntetettebb szerepe volt. Az iszlám hagyomány szerint ugyanis kétféle tudomány létezik a lélek tudománya és a testé. Az első a theológia, a második pedig a par excellence "orvostudomány". Nem véletlen tehát, hogy az iszlám világban a filozófusok nagy része egyben orvos is volt (pl. Avicenna, Averroes, Majmonidész , al-Kindi stb.), s hogy az alkalmazott terápiák hátterében gyakran filozófiai - vagy egyenest teológiai - meggondolások álltak. Az orvosi tevékenységet az arab orvosok előszeretettel tekintették a filozófia, illetve a hit gyakorlati kifejezésének is: Ali ibn Ridván (+ 1068.), az egyiptomi fatimida uralkodók háziorvosa és házi asztrológusa például "Az orvostudományon át a boldogsághoz vezető útról" címmel írt nagyhatású könyvet.

Orvosképzés

    Ha az arab világban, valaki orvos akart lenni, minthogy szervezett orvosképzés gyakorlatilag nem létezett, mestert kellett keresnie. Ez nem volt könnyű, hiszen a tudomány gyakran családon belül öröklődött, a neves orvosok inkább a palotákban működtek, maga az orvosi mesterség pedig nem tartozott a megbecsültek közé - Bagdadban pl. az orvosok, a kofákkal és mutatványosokkal együtt a piacfelügyelő, a muhtaszib felügyelete alá tartoztak. (Sajátos módon tehát a muhtaszib előtt kellett letenniök a hippokratészi esküt!) Orvosi diplomák, oklevelek sem léteztek (csak a 14. század végén merül fel először az igény ilyesmire), bizonyítványt vagy ajánlást pedig csak néhány nagyobb város, például Bagdad, Kairó, Damaszkusz követelt meg, de például már Aleppóban vagy Kairavánban nem volt szükség effélére. Vagyis kinek-kinek magának kellett bizonyítania rátermettségét. A szakmai testület védelmének hiánya gyakran járt tragikus következményekkel - mint azt pl. az élete során többször is börtönbe vetett Dzsurdzsisz ibn Bahtísú esete is bizonyítja. 
    Kollégáik ellenőrzésével maguk az orvosok is inkább csak elméletileg foglalkoztak a korban: Igaz az erre vonatkozó művek szinte önálló műfajt alkottak: Úgynevezett "Mihnat at-tábib" (Az orvosok vizsgáztatása) című munkákat többek közt Mesue, Johannitius, Ar-Ruhaví, Rhazes, al-Hammar is írt, bár gyaníthatóan nem sok gyakorlati haszonnal. 
    Az orvosképzés elmélete a görög szaktekintélyek magyarázatából, később pedig az ő magyarázóik magyarázatából állt. A bagdadi - később kairaváni és cordóbai - kórházakban a betegágy mellett is folyt képzés, a szakmai ismereteket ezen túl az antik auktorok olvasásával és gyakorlattal lehetett gyarapítani. A személyes kapcsolat szerepe - mint minden klinikus képzés során - igen nagy lehetett, a tanítvány gyakran folytatta mestere munkáját, kommentálta írásait - efféle mester-tanítványi kapcsolatok olykor nemzedékeken keresztül nyomon követhetők.

Az arab medicina ágai

Az arab medicinában, mint mondtuk, olyan nagy volt a görög auktorok tekintélye, hogy irányzatok, izmusok szinte nem is léteztek. Orvosi ágazatok és specialitások azonban már korán kialakultak. A görög-római világban az orvoslásnak három alapvető "ágazata" létezett: a kézzel gyógyító sebészet (kheirurgiké tekhné), a gyógyszerekkel gyógyító gyógyszerészet (pharmakeutiké tekhné) illetve az élettevékenységek szabályozásával gyógyító vagy az egészséget fenntartó diététika (diététiké tekhné). A három orvosi ágazat közül kétség kívül ez utóbbi volt a legfejlettebb s a legeredményesebb is egyben. 

Diététika

    Az arab diétéika mindenek előtt Galénosz "Peri trophón dünameón" (A táplálékok tulajdonságairól) c. könyvén, illetve egyéb hippokratikus és galénikus iratokon alapult. Már Mesue egy külön könyvet szentelt a kérdésnek, Hunain ibn Ishak "Eiszagogé"-jában pedig klasszikus formájában jelenik meg az a hat "res non naturalis" (alvás-ébrenlét, mozgás-pihenés, ürülés-telítődés, étel-ital, levegő, lelki folyamatok), amelynek szabályozásával az egészség fenntartható, s amely később egészen a 19. századig az európai diététikáknak is alapja lesz.
    E szakterület legfontosabb arab könyveit Rhazes (Abú Bakr Muhammad ibn Zakarijjá ar-Razi - 865-930 körül), illetve Szulaiman al-Iszraíli (kb. 880-955) írta. Jelentős Ibn.Zuhr, vagyis Averroes (1126-1198) Kitab al-Adzsdíjja című diététikai és hügiénikai munkája, amely már nem csak a táplálékokkal, hanem egyebek közt a fürdés vagy a szeretkezés egészségtanával is foglalkozik. (Az arab fürdő- és hügiénékultúra - különösen a Cordóbai Kalifátusban - sokkal fejlettebb volt a korabeli nyugatinál, Granadában például a 13. századi lakóházakban olyan vízöblítéses vécék működtek, amilyenek nyugaton csak a múlt század második felében terjedtek el.) A rendkívül kiterjedt arab diététikai irodalom alkotásai közül Európában a legnagyobb hatást mégis Ibn Butlán (11. sz.) "Taquím asz-szihha" (Az egészség almanachja) című, a helyes életmódról szóló könyve gyakorolta, amely könnyen áttekinthető táblázatokba, s memorizálható versikékbe foglalta a tudnivalókat: Ez a könyv Tacuinum Sanitatis címen nyugaton is elterjedt, s a salernói regimen-irodalom mintájává vált. 
    Az arab diététika tehát - hasonlóan az ókori göröghöz - nem pusztán a táplálékokkal, hanem minden olyasmivel is foglalkozott, ami befolyásolhatja az egészséget: tisztasági szabályoktól a szükséges mozgásmennyiségen át egészen addig, hogy milyen legyen a megfelelő fekhely s az a személy, aki a fekhelyet megosztja velünk.

Sebészet

    Ami a diététika szempontjából oly hasznosnak bizonyult - a görög hagyomány továbbélte - a sebészet tekintetében hátrányt jelentett. A galénikus és eraszisztratoszi anatómia hiányosságait az arab medicina néhány - pl. a vérkeringés vagy a szem anatómiája terén tett - nagyszerű felfedezés ellenére sem tudta igazán pótolni, pontos anatómiai tudás híján pedig a sebészet sem léphetett előre, így hát az arab sebészeti könyvek, pl. al-Kirbiljáni (+ 1322), as-Sirazi (1311), al-Akfani (1348) munkái inkább csak részletkérdésekkel, daganatok, kiütések, törések kezelésével, érvágással foglalkoznak, vagy nagyobb munkák kiegészítő részei. (Lásd Avicenna Kanún-jának sebészeti fejezeteit.). Két jelentősebb sebészeti munkát ismerünk e kultúrkörből az egyik al-Quff (1233-1286) műve, amely a therápiák leírása mellett élettani, anatómiai, pathológiai ismereteket is nyújt s külön fejezetben foglalkozik a kauterizációval. A másik, ennél fontosabb mű El-Zahraví (Abú l'Kaszím, vagyis Abulkasis 912-961), a cordóbai orvos "Kitab al-Tasrif" című enciklopédiájának 30. fejezete, amely önálló könyvként is megállja helyét, s amelynek fennmaradt példányaihoz újfajta műszereket (pl. szülészeti fogókat, vaginatükröt) ábrázoló, eredeti illusztrációk is tartoznak. Abulkasis könyve tulajdonképpen nagyrészt Paulosz Aigineta, 7. századi bizánci orvos azonos tárgyú könyvének átirata, s három részből áll. Ezek közül az első a kauterizációval, a második érvágással köpölyözéssel, amputációkkal s különféle műtétekkel, a harmadik pedig a törésekkel és a ficamokkal foglalkozik. Abulkasis szakszerű és a gyakorlatban is rendkívül jól használható műve nyugaton Gerardus Cremonensis fordításában nagy karriert futott be, s a sebészet 16. századi megújulásában is még fontos szerepet játszott. Abulcasis másik, nyugaton szintén nagy népszerűségnek örvendő munkája, a "Liber Servitoris" (kb. : Az asszisztens könyve), a sebész és az orvos segédszemélyzetének feladatait ismertette magas színvonalon.

Gyógyszerészet

    Az arab gyógyszerészet - akár csak az európai a 17. századig - gondosan elkülönítette az orvosságok tudományának két ágát: az összetett gyógyszerek, illetve az egynemű gyógyanyagok tanát. A gyógyszertan és a gyógyszerészet olyannyira külön állt, hogy egyetlen műben a legritkább esetben fordult elő egyszerre a kettő. (Avicenna "Kanún"-ja is egymástól igen távol tárgyalja őket.) Az egynemű gyógyanyagok (latinul: simplicia) tanát az arab orvosok inkább a botanika vagy az ásványtan részének tekintették - az igazi orvosi művészet e simplicia eredményes keverésében, vegyítésében és az így nyert orvosságok helyes alkalmazásában állt.
    Az arab gyógyszerkönyveket - a görög graphidion 'tanulmányocska' szó alapján - aqrabádín-nak nevezték. A gyógyszereket - Galénoszt követve - vagy a megfelelő beteg testrészek, szervek sorrendje, vagy pedig a gyógyszerek típusai szerint rendszerezték. Ez utóbbi felosztás általában a gyógyszer állagán, vagy alkalmazási módján alapult. Tartalmukban ezek a gyógyszerkönyvek szinte kivétel nélkül Galénosznak "De compositione medicamentorum" címen ismert munkáját utánozták, mégpedig meglehetős szolgaian. A gyógyszerkönyv-szerzők közül említésre méltó Tabari (810-855), al-Kindi (+ 870 körül), ibn Zaid (9. sz.), Rhazes, al-Madzsúszi (10. sz.), ibn at-Tilmid (+ 1165). A legjelentősebb arab gyógyszerészeti tankönyv Mesue (Juhanna ibn Maszavaih) neve alatt maradt fönn - ám csak latin fordításban, úgyhogy eredete azóta is vita tárgya. Az arab gyógyszerkönyvek egyébként mértékegységül - sokszor nehezen azonosítható alakban és néven ugyan - de a bizánci görög mértékegységeket használták. 
    Az összetett gyógyszerek (latinul: compositiones vagy composita) irodalmának sajátos műfaját képezte a parfüm-irodalom. Ez a műfaj is görög gyökerű - a Kr.e. 4. századi Theoprasztosz írta az első ismert traktátust az illatszerekről - ám a Közel-Kelet világában, ahol az illatoknak oly nagy a szerepük, a műfaj új jelentőséget nyert. A legkorábbi parfüm-könyvet egy bizonyos Ibrahim al-Mahdi írta, aki 839-ben hunyt el Szamarrában.
    A compositiones irodalmának másik igen gazdag al-műfaja a toxikológia, a méregtan és ellenméregtan volt. Több obskúrus görög méregtani munka fordítása keringett közkézen (Andromakhosz, Mithridatész, az Epheszoszi Rufus és Pszeudo-Galénosz különféle állítólagos művei), de ismertek voltak keleti munkák is, pl. Sánák vagy Csanakja talán indiai eredetű és sokat idézett Méregkönyve. A fent említett gyógyszerészeti művek is tartalmaztak általában toxikológiai részt - ezekben a fejezetekben az eredeti arab receptek gyakoribbak, mint egyébként - s szinte nem akadt nevesebb arab orvos, aki ne szentelt volna legalább egy rövid írást a témának.

Specialitások

    Noha, mint említettük, az arab orvostudomány elméletileg nagyjából egységesnek tekinthető, részben az alexandriai hagyományok továbbélte, részben pedig belső fejlődés eredményeképpen fejlett specialitások formálódtak a 9-13. század közt eltelt időben. Ezek közül vesszük sorra röviden a következőkben azokat, amelyek az arab kultúra virágkorában fontosabbaknak bizonyultak:

1. Fogászat
    A fogászat ugyan nem számított különálló szakmának - mai értelemben vett "fogorvosok" nem léteztek az arab világban - a szakirodalom mégis gazdag fogorvosi munkákban, olykor még a gyógyszerkönyveknek is különálló fogászati fejezeteik voltak. Al-Quff említett sebészetének éppúgy volt fogorvostani része, mint pl. abi l'Baján gyógyszerészeti munkájának. Az első fogorvosi tárgyú disszertáció Hunain ibn Ishak-tól származik, de írt effajta munkát Quszta ibn Luká, Rhazes, al-Madzsúszi is.

2. Szemészet
    Az éghajlat és földrajzi környezet következtében az arab világban a szembetegségek (elsősorban a trachoma) igen gyakoriak voltak. (Akadnak, akik a fátyolviselet szokását is evvel magyarázzák!) A szembetegségek gyakorisága részben magyarázatot adhat az arab szemészet fejlettségére. A történelem legrégebbi - fennmaradt - kifejezetten szemészeti munkáját ibn Maszawaih (Mesue) írta "Kitab dahal al-ain" címmel: 47 fejezete közül tíz anatómiával, 36 kórtannal, egy pedig a terápiákkal foglalkozott. Annak ellenére, hogy igen korai munka, a görögök mellett már több arab szerzőt is idéz, tehát semmiképp nem lehetett első a sorban! A szemészeti szerzők közt ott találjuk a legkiválóbb arab orvosokat, Hunain ibn Ishak-ot, Rhazest (aki a pupillatágulás-szűkülés jelenségét először írta le), at-Tabarit (10. sz.) - aki egy munkájában említi, hogy a szemészetről külön monográfiát írt - Avicennát (Kanún, 3. Fen), vagy azt az al-Mauszílit (11. sz.) , aki először végzett hályogműtétet úgy, hogy egy - saját maga által feltalált - üreges acéltű segítségével "leszívta" a hólyagot a szemtestről. Megemlítendő még ibn al-Haitam, aki nem orvos, hanem természettudós volt, ám "Nagy optika" címen ismert művében a látás és a szem szerkezetének kiváló leírását adta. Az arab szemészek sora evvel korántsem zárul le: különösen a mór Hispániában éltek kiváló szemorvosok s jelentek meg remek szemészeti munkák. Az arab szemészet fejlettségére a fennmaradt, vagy utalásokból ismert szemészeti művek nagy számán túl az is bizonyíték, hogy a 16. század nagy európai okulistái (pl. Hieronymus Aquapendente) elsősorban még mindig arab munkákra alapozhatták gyógymódjaikat.

3. Járványtan
    Az arab epidemiológia legjelentősebb művei érdekes módon éppen az arab orvostudomány hanyatló korszakában, a 14. században születtek - aminek magyarázata részben a 14. század közepétől támadó fekete halál, a pestis megjelenésében rejlik. E tanulmányok íróit (ibn Sahl, al-Abbász, al-Hatib) elsősorban két probléma foglalkoztatta: a fertőzés módja, illetve a profilaxis kérdése. Ibn al-Abbász volt az első aki megkülönböztette az endemikus és epidemikus betegségeket, a vesztegzár intézményére pedig szintén arab munkák utalnak először. Európában különösen al-Hatib, ibn Hatimá és as-Sakirí (14. sz.) pestis-tanulmányai gyakoroltak óriási hatást, hiszen valószínűleg ezek a közvetlen előzményei és mintái Jacme d'Agramont 1348-as katalán és a párizsi Orvoskar 1349-es latin nyelvű pestis-traktátusainak, amelyek utóbb egész műfajt teremtettek Európában.

4. Nőgyógyászat és szexológia
    Különálló nőgyógyászati "specialitás" tudtunkkal nem létezett az arab világban: a női betegségeket bábák és javasasszonyok látták el. (Sőt, Avicenna bizonyos megállapításaiból úgy tűnik, hogy az arab orvosnak még a hüvely érintésétől is tartózkodnia kellett - legalább is orvosi minőségében.) E tagadhatatlan hiányosságok ellenére az arab orvostudomány és szépirodalom - e kettő ebben az esetben elég nehezen választható szét - igen gazdag olyan - elsősorban indiai hatásról árulkodó - szexológiai munkákban, amelyek a közösülés megfelelő és célravezető módjait, illetve a szexuálhügiéné egyéb kérdéseit taglalják, meglehetősen szakértő módon: efféle műveket a-Kinditől (Kitab al bah), Quszta ibn Lukán, Rhazesen, at-Tifasin és Ibn Falitán át Majmonídészig és An-Nafszáví-ig sokan írtak és még többen olvastak. (Utóbbi "Illatos kert"-je magyarul is megjelent a hetvenes években!) Ennek az arab-iszlám tudományos-ismeretterjesztő irodalmi műfajnak európai továbbéltéről már a legkorábbi, 11-12. századi arab-fordítók - Constantinus Africanus és a Salernoi Ismeretlen - gondoskodtak: Az ő "De coitu" címen fennmaradt és a nyugati szexológiai irodalom kezdetét jelentő munkáik egyértelműen arab forrásokból merítettek. 

5. Állatorvostan
    Az állatorvoslás minden nomád nép életében elsőrendűen fontos tudomány: talán ez lehetett a medicina egyetlen ága, amelyben önálló arab hagyományok is létezhettek. Az első arab állatorvostanok mégis fordítások: a magnesziai Theomnesztosz (4. sz.) Lóorvostana, és egy tévesen Hippokratésznek, illetve Arisztotelésznek tulajdonított Állatorvostan. Az első tudományos arab állatorvostant al-Huttuli, bagdadi főlovászmester írta a 9. században. Az állatorvoslás mezőgazdasági munkák részeként is megjelent olykor, pl. al-Avvam-nál. Az arab állatorvosi irodalmon belül külön, új műfajt alkottak a solymászati munkák, amelyek utóélete Európában is nyomon követhető.

6. Pszichológia - Pszichoszomatika
    Noha különálló pszichoszomatikus iskola vagy irányzat nem létezett az arab világban, pszichoszomatikus gyógymódok és trükkök egész sorát őrizte meg számunkra az orvosi, az életrajzi és a szépirodalom. Az arab pszichoszomatika - ellentétben a modern európaival - nem valamiféle elméleten, hanem elsősorban gyakorlati megfigyeléseken alapult, ám gyakran igen hatásosnak bizonyult. Az említett "trükkök" jellegére Dzsurdzsísz ibn Bahtísú esete jó példa: A fiatal orvosnak a kalifa egyik háremhölgyét kellett kezelnie, aki hisztérikus görcsbe merevedett, ezért föladatai ellátására alkalmatlanná vált. Bahtísú a nőt az udvar színe elé állította, majd hirtelen letépte róla a fátylát. A szerencsétlen hölgy önkéntelenül maga elé kapta a kezét, így görcse egy csapásra megszűnt. Hasonló történetek nem csak Bahtísúról, hanem Rhazeszről, Avicennáról, Majmonídészről is fennmaradtak, vagyis egyfajta gyakorlati pszichoszomatikának mindenképp léteznie kellett az arab világban.
    E pszichoszomatikus "trükkök" mellett azonban több szerzőnél mai értelemben vett pszichológiai munkákkal is találkozhatunk. A melkita keresztény származású - egyébiránt görög nemzetiségű- Qusztá ibn Luká (820-912), nyugaton "De physicis ligaturis" címen ismert, az amulettekről, talizmánokról szóló munkájában a mágikus, sőt asztrális hatásokat is az emberi psziché tevékenységére vezeti vissza: véleménye szerint a "megbabonázott" embernek valójában pszichoterápiára van szüksége. Qusztá ibn Luká evvel a megállapításával Johannes Wierus 16. század végi elméletét előlegezte meg. Qusztá egyébként, aki az arab orvostudomány egyik legszínesebb egyénisége volt, a hagyományos orvosi témák mellett, igen különös tárgyakról is írt tanulmányokat, így például a kábítószerekről, az álmatlanságról, az utazás hügiénéjéről, sőt a szőrösség okairól is. 

7. Jatroasztrológia, mágia
    Mágikus gyógymódok, praktikák az arab orvosi irodalomban, sokszor még a legracionálisabb szerzőknél is - részben bizánci szövegek, Alexander Trallianosz, Aetius Amidenus és a mágikus alexandriai receptirodalom hatására - lépten-nyomon előfordulnak. Bizonyos természettudományos-orvosi művekben, például ibn Sahl "A bölcsesség paradicsoma" c. könyvében a racionális medicina szétválaszthatatlanul egybefonódik a mágiával. A mágikus hatású amulettekkel, ráolvasásokkal, a drágakövek gyógyhatásával vagy a szám- és betűmisztikával kapcsolatos gyógymódok mellett ún. varázskönyveket is alkalmaztak a gyógyításban. Az irracionális medicina legfejlettebb ága azonban mégis a külön specialitássá fejlődött jatroasztrológia vagy jatromathematika volt, amely a csillagoknak és a bolygóknak az emberi testre és egészségre gyakorolt hatásával foglalkozott. Némelyik neves orvos, például ibn Ridván (+ 1068) vagy al-Kindi, mondhatni főállásban, asztrológusként kereste kenyerét - utóbbi írta azt a csak latin fordításban fennmaradt orvosi-asztrológiai munkát (De signis astronomiae), amely az európai jatroasztrológia alapvető forrása lett. Az egyik első arab orvosi kompendium, at-Tabari (9. sz.közepe) "Kitab Firdausz al-Hikmá"-ja már felosztásában is (7 könyv, 30 rész és 360 fejezet) is asztrológiai hatást mutat, s azt is tudjuk, hogy Harún ar-Rasid udvarában az egyetlen orvos mellett két asztrológus működött: ők hárman team-munkában gondoskodtak a kalifa családjának egészségéről. Az asztrológia és az orvostudomány kapcsolatán belül a medicina meghökkentően alárendelt szerepének bizonyítéka Al-Balhí következő megállapítása: "Az orvosnak akkor kell kezelnie a beteget, ha az asztrológus, asztrológiai tények alapján arra a következtetésre jut, hogy az illető élete még nem ért véget, a kezelést elviseli és betegségéből kigyógyítható. Ha azonban az asztrológus biztos abban, hogy a betegnek nincs sok hátra, s betegségéből nem gyógyítható ki többé, az orvosi kezelés értelmetlen." A csillagok állását - Avicenna és mások racionális kritikája ellenére - prognosztikai, embriológiai, szemészeti, érvágástani szakmunkákban is figyelembe vették, sőt al-'Ainzarbi (+1153) szerint az asztrológiai ismeretek az orvosi képzésből sem hiányozhattak. Az arab asztrológiai elképzelések elsősorban Ptolemaiosz "Tetrabüblosz" c. munkáján alapultak, vagyis ez esetben sem valami csúf keleti babonaságról, hanem a hellénisztikus-görög hagyomány továbbéltéről beszélhetünk.
    Itt kell megemlékeznünk az alkímiáról - a kémia őséről - is, amely mint neve is mutatja, arab "találmány", jóllehet alexandriai - mások szerint indiai - gyökerei is vannak. A kémia arab eredetének emlékét számos szavunk - pl. elixír, lombik, szirup vagy szörp - ma is őrzi. A kémiai anyagok felhasználása az arab gyógyszerészetben ennek ellenére nem túl jelentős: a humorális pathológiához való ragaszkodás elterjedésüket mindvégig akadályozta. Az viszont mindenképp megemlítendő, hogy Rhazes volt az első, aki a himlőről írott könyvében egyes betegségek kialakulását kémiai folyamatoknak tulajdonította - ez az elmélete azonban visszhangtalan maradt. 

8. Orvostörténet
    Mivel az arab orvostudomány fordításokon, sokszor egy évezreddel is korábbi műveken alapult, szinte magától értetődő az arab auktorok történeti érdeklődése. A kezdet ez esetben is egy görög munka fordítása: Johannész Grammatikosz eredetiben elveszett művét ki más, mint Hunain ibn Ishak ültette át arabra. A továbbiakban Ar-Ruhavi (9. sz.) 15 orvoséletrajza, majd ad-Dayának, a 9. századi arab orvosokról írott életrajzgyűjteménye mellett as-Szidzsisztání, Szulajman ibn Hasszán és an-Nadím orvoséletrajz-gyűjteményei említhetők. A legjelentősebb orvosi életrajzgyűjtemény és orvostörténet azonban, a híres szemész, ibn abi Uszaibía (latin nevén: Oseibia, 1203-1269) "Kitab ujún al-anbá" (latinul: Fontes relationum de classibus medicorum) címen ismert munkája volt, amely nem csak alaposságával, hanem teljességével és irodalmi értékével is kiemelkedik a többi közül és minden későbbi - arab és európai - orvostörténet alapjának tartható. A mi Weszprémink még a 18. században is az "Ujún" biografikus módszerét és szerkezeti megoldását követi! Uszaibía 380 életrajza nem csak adatokat, hanem anekdotákat, bölcs mondásokat, verseket és bibliográfiákat is közöl. Csupán összehasonlításképp: Európában az első orvostörténeti munkák csak a 17. század második felében, jó hatszáz évvel később jelentek meg!

Az arab orvostudomány hanyatlása

    Az iszlám kultúra és ezen belül az iszlám-arab tudományosság, illetve orvoslás 13. századtól regisztrálható hanyatlásának okairól máig heves vita folyik. Akadnak, akik e hanyatlást társadalmi-gazdasági okokkal (az arab feudalizmus fejlődésképtelensége, szerkezeti hibái), mások politikai viszonyokkal és eseményekkel (pl. Timur Lenk hódítása, szeldzsuk, majd később ottomán türk hódítás, a Birodalom szétforgácsoltsága stb.) magyarázzák. A stagnálás és a hanyatlás okai azonban részben tudományon belül is kereshetők: a túlzott görög-függőségben, a kommentár-irodalom, a szekunder "metairodalom" elburjánzásában, vagy abban, hogy - mint már említettük - az antik humorálpathológiának sosem alakult ki alternatívája az arab világban. Ám mindez inkább következménye lehetett csupán az általános stagnálásnak. Az arab világ dekadenciájának alapvető magyarázata talán inkább abban rejlik, hogy kultúrája túlzott gyorsasággal, önálló hagyományok és lassú "építkezés" nélkül borult virágba: mikor aztán felemésztette azt a szellemi kincset, amelyet a meghódított területek lakossága őrzött meg számára, saját erőből immár képtelen volt tovább gyarapodni. Persze ez az elmélet is, akár a többi, erősen vitatható: az efféle jelenségek okai ugyanis mindig összetettek és szerteágazóak.

Jelentősebb arab orvosok

    A következőkben a hét legjelentősebb arab orvosról olvashatunk néhány szót, kronológiai sorrendben. A több száz kiváló személyiség közül azokat igyekezem kiválasztani, akiknek neve - mint latinosított névváltozatuk is bizonyítja - Európában is fogalommá vált, s akiknek munkássága a nyugati medicina fejlődését is döntően befolyásolta. A hetes szám természetesen önkényes, e hét ember lehetne nyolc vagy akár huszonkettő is. Jellemző módon az itt felsoroltak közül ketten szírek, ketten perzsák, egy zsidó s csupán ketten arabok (helyesebben hispániai mórok):

 

 

  • Mesue - Abu Zakaíjja Juhanna ibn Maszavaih (777-857) Neves nesztoriánus keresztény orvoscsalád sarja, az egyik első "nagy arab orvos". Szinte egész életét Bagdadban és Szamarrában töltötte, mint kórházigazgató és udvari főorvos. Ma'mún kalifa őt bízta meg a fordítások munkájának megszervezésével, de sajátkezűleg is sokat fordított. Annyit írt, hogy nyugaton sokáig azt hitték, voltaképp két személy. Főműve a teljes orvostudományt összefoglaló Kitab al-Kamal, amelyből csak részletek maradtak fönn.

  • Johannitius - Hunain ben Ishak al Ibádí (808-877), "az Iszlám Erasmusa" patikus fiaként született Hírában, nesztoriánus szír keresztény családban. Bagdadban, Mesuénél tanulta az orvostudományt, majd utazásokat tett nyugaton, ahol megtanult görögül. Hazatérte után Mesue irányításával kezdte fordítói tevékenységét: nem csak fordította, hanem kommentálta és kivonatolta is a görög orvosi szerzőket, sőt önálló - kórtani, diagnosztikai, szemészeti, diététikai, gyógyszerészeti, szexuálhügiéniai - műveket is írt, vagyis a recepció mellett az asszimilációban is kulcsszerepet vitt. Legfontosabb és a nyugati orvostudomány számára is fontos műve az ún. "Eiszagogé", a "Bevezető" volt, amelyben a galénikus nedvtan és diététika alapjait ismertette. Tevékenységét fia, Ishak folytatta, apjához méltó színvonalon.

  • Rhazesz - Abu Bekr Muhammad ibn Zakarijja (850-930 körül) A perzsiai Raj-ban született, Khoraszán tartományban. Gyermekkorában filozófiát, muzsikát és költészetet tanult, híres zenészként ünnepelték. Csak 30 évesen kezdett orvostannal foglalkozni. Bagdadban, a zsidó at-Tabarinál tanult, később szülővárosában, majd Bagdadban lett kórházigazgató. Élete során sokat utazott, és tanítványok százait oktatta a medicinára, híresen szerény és jó ember volt. A teljes orvostudományt összefoglaló főműve az "El Haví" (latin címe: Liber Continens) a Kanún és a Colliget mellett a nyugati orvosképzés harmadik alapműve. A khoraszani Manszúr herceghez írt Liber ad Almansorem címen nyugaton is közismertté vált műve 10 könyvben szintén a teljes orvostudomány áttekintését adja, csak sokkal emészthetőbben, mint a Continens.

  • Avicenna - Abú 'Ali al-Huszain ibn 'Abd Allah ibn Sziná (980-1037) a Bokhara melletti Afsanában született, perzsa szülőktől. Kezdetben filozófiát, majd orvostudományt tanult, majd beutazta a keleti iszlám világot. Főművét a "Kanún"-t Dzsurdzsánban írta. Később Hamadánban ad-Daula emír vezírje lett, akinek halála után menekülnie kellett, emigrációban halt meg. Nem csak orvosként, hanem arisztoteliánus filozófusként is a legjelentősebb arabul író szerző. Rengeteget írt, prózát és verset egyaránt, orvosi főműve azonban a "Kanún fi-t-Tibb", vagyis a Canon Medicinae. A Kanún rendszere a következőképpen fest: A teljes mű öt könyvből (kutúb) áll: az első az orvoslásról szól általában, a második az egynemű gyógyanyagokról, a harmadik a betegségekről fejtől lábig az egyes testrészek szerint, a negyedik a helyhez nem köthető betegségeket ismerteti, az ötödik könyv pedig az összetett gyógyszerek, valamint a mértékek és a súlyok ismertetésével zárul. A könyvek Fen-ekre (funún, vagyis szakokra), tractatusokra (maqualat), doctrinákra (fuszúl), illetve capitulumokra vagy summákra (dzsumal) oszlanak: e beosztás azonban nem következetes, hiszen fen-eket csak az első, a harmadik és a negyedik könyvben találunk, doctrinák csak az első könyvben találhatók, s az ötödik könyv például csak egy tractatusból és két summából áll. A Canon beosztását tehát nem formai, hanem inkább tartalmi következetesség és rendszeresség jellemzi. E mű racionális szemléletével, teljességével és áttekinthetőségével óriási sikert aratott: latin fordításban nyugaton a 18. századig az orvosképzés alaptankönyve maradt.

  • Avenzoár - Ibn Zuhr (1089-1162) Cordóbában született helyi orvosdinasztia sarjaként. Az Almorávidák, majd az Almohádok udvarában tevékenykedett, élete végén egészen a vezírségig vitte. Averroes őt tartotta Galénosz óta a legnagyobb orvosnak. Főműve a négy részből álló "Kitab al-Taisir" c. kórtani munka volt, amely fejtől lábig - a capite ad calcem - tárgyalja a betegségeket, majd ezután azokról a kórokról szól, amelyek a teljes testet támadják meg. A mű harmadik része a lázfajtákkal foglalkozik, végül a munkát egy receptgyűjtemény zárja. Averroes e művet a maga Colliget-je gyakorlati kiegészítésének tekintette. Alkalmazhatósága miatt héberre és latinra is lefordították. Avenzoár fia is kiváló orvos lett, ám ő inkább költőként vált ismertté.

  • Averroes - Abul Velid Muhammad ibn Rusd (1126-1198). Cordóbában született főbíró fiaként, jogot, matematikát, filozófiát és orvostant tanult. Élete nagy részét Sevillában bíróként töltötte, 1195-től Cordóba helytartója volt, élete végén halálra ítélték, majd száműzték. A kegyelem után pár nappal belehalt az átélt izgalmakba. Nyugat-Európában Arisztotelészt kritizáló filozófiai tanai egy időben valóságos divattá váltak. Kitab el-Kullijat (latinul: Colliget) című, az orvostudomány rendszerét Avicenna mintájára, annál azonban sokkal filozófikusabban feldolgozó, dialektikai-logikai alapvetést adó főműve az egyetemi orvosképzés egyik kézikönyvévé vált a 13-15. században.

  • Majmonidész - Músza ben Majmon (1135-1204) Cordóbában, értelmiségi zsidó családban született, talmudikus-filozófikus képzésben részesült, különösen földije és kortársa Averroes hatott rá erősen, az ő hatására tanult orvostant is. A vallási üldözések elől 1165-ben Fezbe, innen Akkába, Jeruzsálembe majd Egyiptomba vándorolt: Itt Foftatban orvosi praxisból, kereskedelemből élt és filozófiai iskolát tartott fönn. 1179-től a helyi uralkodó orvosa: ettől kezdve a filozófiának élhet. Filozófiai munkáiban a zsidó vallást igyekezett a racionalizmussal egyeztetni: e művei a keresztények közt is nagy visszhangra leltek. 16 ismert orvosi műve közül diététika, etika, toxikológia, kórtan és szexuális tanácsadó is akad. 

 

 


Az arab orvostudomány Európában

    Európába az arab orvoslás két úton juthatott el: részint a sokáig bizánci, majd normann birtokban lévő Dél-Itálián, részint pedig a mór Hispánián át. Az ókor orvosi nyelve a görög volt: a középkori latin-nyelvű Európa tehát nyelvileg is elszigetelődött az antik örökségtől. Míg keleten a 9-10.- században sorra fordították arabra Galénosz, Szóránosz, Dioszkuridész műveit, nyugaton az orvosok többsége még e derék auktorok nevét sem hallotta, s ha hallotta is, műveiket legföljebb primitív kompendiumokból ismerte. Nem meglepő hát, hogy az ókori auktorok arab fordításai és e művek arab magyarázatai oly óriási érdeklődést keltettek, valóságos tudományos forradalmat okoztak a 12. századi Európában. Érdekes módon az arab orvostudomány iránti érdeklődést részben a keresztes háborúk keltették fel s tartották életben.
    Az első és legjelentősebb fordító, aki arab orvosi munkákat latinra ültetett át, az afrikai születésű kereskedő, későbbi Benedek-rendi szerzetes, Constantinus Africanus (1010-1087) volt. Neki és társainak köszönhető az a hatalmas mennyiségű fordítás, amelyre Európa első orvosi egyeteme, a Civitas Hippocratica, vagyis a Salernoi Egyetem építhette képzését. (Salernot egyébként a jellemző monda szerint négy tudós, egy görög, egy arab, egy keresztény és egy zsidó alapította.)
    Az arab orvostudomány beáramlásának másik útja Hispánián, Cordóba, Sevilla, Granada virágzó kultúráján át vezetett. Itt a fordítások központja a 12. századi Toledo volt, ahol a kasztíliai uralkodók és Rajmundus Toletanus, a fordításokat szervező, tudós érsek megbízásából keresztény és zsidó fordítók sora dolgozott az arab természettudományos örökség átültetésén, köztük olyan jelentős személyiségek, mint Gerardus Cremonensis (1114-1187) - Rhazesz, Avicenna, Abulkászim latin fordítója - Dominicus Gundissalinus vagy Johannes de Sevilla.
    A nagy összefoglalók - Avicenna, Averroes, Rhazesz - művei a fordítások segítségével Párizstól és Oxfordtól Montpellier-ig és Salernóig mindenütt a 12-13. században kialakuló európai egyetemi orvosképzés tankönyveivé váltak. A racionális averroista kritika a nyugati filozófiatörténetben játszott nagy szerepet, a görögből arabra, majd latinra, (illetve az arabból latinra, vagy arabból előbb héberre majd katalánra, castellano-ra vagy latinra) fordított iszlám orvosi munkák pedig sokáig olyannyira meghatározták a nyugati orvostudomány fejlődését, hogy a 16. század elején valóságos arabellenes (ún. antiarabista) tudományos hadjáratra volt szükség ahhoz, hogy az iszlám tekintélyek nyomasztó súlyától a nyugat medicinája - legalább részben - megszabadulhasson.
 
 
 

Ajánlott irodalom és kiindulási pontok a további kutatáshoz

Benedek István: Hügieia: Az európai orvostudomány története jelesebb doktorok életrajzával. Bp., Gondolat, 1990.
Benke József: Az arabok története. Bp., Kossuth, 1987.
Browne, E.G.: Arabian medicine. Cambridge, Cambridge Un.Press,1921.
Hamarneh, S.: Bibliography on medicine and pharmacy in medieval Islam. Stuttgart, Wissenschaftliche Verlagsges., 1964.
Hirschberg, J.-Lippert, J. (Hrsg.): Die arabischen Augenärzte. Leipzig, Von veit, 1904-1905. Teil 1-2.
Kamal, H.: Encyclopaedia of Islamic medicine. Cairo, General Egyptian Book Organisation, 1975.
Klein-Franke, F.: Vorlesungen über die Medizin im Islam. Sudhoffs Archiv. Beiheft 23. Wiesbaden, Franz Steiner, 1982.
Sarton, G.: Introduction to the history of science. Vols I-III. Washington, Carnegie Institution, 1927-1948.
Schipperges, H.: Arabische Medizin im lateinischen Mittelalter. Berlin-Heidelberg-New York, Springer, 1976.
Schipperges, H.: Die Assimilation der arabischen Medizin durch das lateinische Mittelalter. Sudhoffs Archiv Beiheft 3., Wiesbaden, 1964.
Schultheisz E.: Az orvoslás kultúrtörténetéből. Bp.-Piliscsaba, Tájak-Korok-Múzeumok Egyesület, - Magyar Tudománytörténeti Intézet, 1997.
Schultheisz E.: Traditio renovata - tanulmányok a középkor és a reneszánsz orvostudományáról. Orvostörténeti Közlemények. Supplementum 21. Bp., 1997.
Schultheisz E.- Birtalan Gy.: Orvostörténelem. Egyetemi jegyzet. Bp., SOTE, 1986.
Szumowski U.: Az orvostudomány története. Bp., Magyar Orvosi Könyvkiadó Társ., 1939.
The Encyclopaedia of Islam. Leiden, E.J.Brill, 1979. Vol.I.- től. Jelenleg a X. kötetnél (Ta-) tart.
Thorndike, L.: A history of magic and experimental science during the first thirteen centuries of our era. Vols.. I-VIII. London-New York, 1923-1958.
Ullmann, M.: Die Medizin im Islam. Handbuch der Orientalistik. Abteilung I., Ergänzungsband. VI. Abschnitt 1. Leiden-Köln, E.J.Brill, 1970.
 


[*] Megjelent: Iskolakultúra 2000/6-7. 69-80.


  www.iif.hu/porta/szint/termesz/orvostud/arab-orv.htm

Szerző: MINARET ISKOLA  2010.03.23. 09:33 Szólj hozzá!

Címkék: orvostudomány muszlimintelligencia muszlimorvosság

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.