TUDATOSSÁG ÉS ISTENSZOLGÁLAT
Az ember, az emberiség és a természet harmonikus működését tönkretevő modern őrülettel szemben, egy új, hit-központú élet felépítése kötelező. E kötelezettség teljesítése nem csak Mohamed Próféta követőinek megmenekülése, hanem az egész emberiség, sőt a természet és az öko-rendszer megmenekülésének szempontjából is elkerülhetetlen.
Egy ember-arcú új élet felépítéséhez egy új közösség (társadalom) felépítése szükséges. Ennek az új közösségnek lesz a feladata, hogy megvalósítsaom a földön az egységes Isten-központú rendszert (tauhid) és az igazságot (‘adále). Az ilyen színvonalú közösség legjellemzőbb tulajdonsága, hogy képes a rajta kívül álló közösségek számára anyai gondoskodást és védelmet nyújtani. Az ilyen közösséget a Korán “umma” -nak nevezi. “Umma”, vagyis szó szerint: “anyai-közösség”. Egy olyan közösség, amely olyan szeretettel fordul az emberiség felé, mint egy édesanya, amely gyengédséggel és könyörülettel öleli meg, és a boldogság felé hívja, amely olyan, mint egy “boldogság-vízhordója“, aki víz helyett lelki békét hord szívről szívre, s amely megmutatja a szabadság és az igazság valódi kapuját. Egy olyan közösség, amely megszünteti az emberek egymás feletti uralmát, s ehelyett a Teremtő Isten szolgálatára hív, amely az emberiség örök értékei tárházának: az iszlámnak, és a teremtmények méltóság-ranglistáján az első helyen szereplő embernek a kezét egymásba teszi…
Egy új társadalom felépítéséhez egy új ember felépítése szükséges. Az új ember: egy Allahhal, önmagával, a társadalommal és az anyagi világgal szembeni felelőssége tudatára ébredt, önmagával megbékélt, sőt önmagával és Urával jó ismeretségben lévő ember. Aki nem csak biológiailag az emberi faj tagja, hanem erényben, erkölcsben is elérte az “emberség” szintjét, aki a saját boldogságát az egész emberiség családjának boldogságában látja, aki nem idegenedett el önmagától, s ezért a világot átfogó Igazságtól sem idegenedett el, ember, aki olyan szilárdan áll a Valóság talapzatán, hogy képes a saját igazi arcába tekinteni a szív tükrében.
Olyan ember, aki nem elégszik meg a tudással, hanem a megismerés szintjére jutott, aki nem elégszik meg a “megérzéssel”, hanem a tudatosság szintjére jutott, aki nem elégszik meg a nézéssel, hanem lát is, aki nem éri be a hallással, hanem fel is fogja, amit hall, aki nem elégszik meg egy elvont hittel, hanem életté változtatja a hitét, aki nem elégszik meg azzal, hogy bűnbánatot tart, hanem az elvesztett mennyországa keresésére indul -mint Ádám, aki nem elégszik meg azzal, hogy távol marad a társítástól, hanem szét is töri a bálványokat -mint Ábrahám, aki nem elégszik meg azzal, hogy nem enged a sátán csábításának, hanem meg is kövezi azt, aki nem elégszik meg azzal, hogy a testét áldozza az Istennek, hanem szívét-lelkét, az egész személyiségét Neki szenteli -mint Iszmáíl.
Olyan ember, aki a szabadságát és a biztonságát a hit által vette garanciális védelem alá, aki megfizette az árát annak, hogy önmagára találjon, aki a méltóságát és a tisztességét a létfontosságú értékei közé számítja, aki felnőtt, megérett.
Egy új ember felépítése egy új tudat felépítésével lehetséges.
Egy olyan tudat, amely a modern egyén fejre állt érték-ítéletét visszafordítja a természetének megfelelő állapotába.
Egy olyan tudat, amely önmaga tudatában van, és másoknak is rögtön szembetűnik.
Egy olyan tudat, amely kivezeti a tulajdonosát a “nyáj”-ból, és személyiséggé formálja.
Miért van szükség egy új tudat felépítésére?
Mert az istenszolgálati formákat -amelyek mindegyike egy-egy egyéni és társadalmi betegségünk gyógyszere, a problémáink megoldása- csak egy új tudat segítségével nyerhetjük vissza.
Képzeljük csak el: a teve is elmegy Mekkába, a tevén ülő ember is. Ha valaki beteg, idős, vagy más mentsége van, az egész zarándoklatot, még a Kába körbejárását is végezheti teveháton. A mai feltételek mellett gondolhattok autóra vagy tolószékre is, nem ez a lényeg. De a teve vagy a tolószék nem lesz zarándok, csak az ember lehet zarándok. A kettő közötti különbség a tudatosság. A teve nincs tudatában annak, hogy miért ment oda, az ember tudatában van.
Ezért a tudat az a varázsszer, ami egy mozgássort istenszolgálattá tehet.
Az istenszolgálatok „visszanyeréséről” beszéltem. Bizony, mert elvesztettük az istenszolgálatokat. Ahogy a Prófétánk már akkor csodálatos módon hírül adta, hogy „el fogják veszíteni az imát”[1] elveszítettük az imát. Elveszítettük a böjtöt. Elveszítettük a zekátot (kötelező adomány). Elveszítettük a zarándoklatot. Elveszítettük az ünnepet. Elveszítettük az áldozatot. Imádkoztunk, böjtöltünk, de a lelkét elveszítettük. Ahogy a Prófétánk megmondta: „csak a fáradtság és az éhség maradt nekünk”. Pedig az istenszolgálatok mindegyike számos egyéni és társadalmi problémára gyógymódot nyújt. Például a Korán szerint „az ima távol tartja az embereket az erkölcstelenségtől és a rossz cselekedetektől” (29:45). A böjt „felébreszti az emberben az Isten iránti felelősségtudatot” (2:183). A zekát (a kötelező adomány) „megtisztítja az embert és a társadalmat” (ez a nevében -tezekke- van benne). A zarándoklat „megtanítja az embernek a kijám-ot: a feltámadást, a felkelést, a lázadást, az ellenállást” (5:97). Mindezek a bűn, az igazságtalanság, az anarchia, az agresszió, az elnyomás, a zsarnokság, a megaláztatás, a tehetetlenség, a lustaság, a tudatlanság, a boldogtalanság, a kilátástalanság/reménytelenség, és sok más gond orvossága kellene, hogy legyen.
Minden egyes elveszített istenszolgálat még messzebb löki tőlünk a boldogságot, és még közelebb visz minket a katasztrófához. Az istenszolgálatokat, amelyeket megfosztottunk a lélektől és a tudattól, úgy vonszoljuk a hátunkon, mint Káin az áldozatát, és úgy viselkedünk velük, mint egy mielőbb eltemetendő halottal. Pedig minden istenszolgálatnak egy, minket az örök boldogság felé röpítő táltosnak kellene lennie, nem? A lélektől megfosztott istenszolgálatok bizony nem a Mennyországba, hanem az utánuk tátongó betemethetetlen szakadék széle felé röpítenek.
Minden istenszolgálatot egy Allahnak küldött levélhez hasonlíthatunk.
A tudatosság és lélek nélkül végzett istenszolgálatok olyanok, mint egy üres levél. A boríték megvan. Szép cikornyás, csillogós. De nincs benne semmi. Pedig a boríték a benne hordott üzenettől nyerné az értékét. Az olyan boríték, amelyben nincs levél, nem egyszerűen csak „üres”, hanem néhány esetben sértést is közvetít a címzett felé. Vagyis, ha egy üresen elküldött boríték hordoz bármilyen üzenetet, akkor ez biztos, hogy egy negatív, a címzettet megszégyenítő üzenet.
Bizony, a tudatosságot nélkülöző istenszolgálat hasonlít az üresen elküldött borítékhoz. Végül az üzenet nem jutott el a címzetthez. Az eredmény, amit az istenszolgálattól vártunk, nem született meg. Mindezek következményeként elvesztek az istenszolgálatok.
Az imát újra vissza kell nyernünk.
A böjtöt és a zekátot újra vissza kell nyernünk.
Különösképp pedig a zarándoklatot újra vissza kell nyernünk.
Meg kell szagolnunk, meg kell ízlelnünk, éreznünk, hallanunk, felöltenünk, meg kell élnünk. Akkor talán megérthetjük a Próféta következő szavait:
Az istenszolgálatok között a zarándoklat rangja olyan, mint a próféták között Mohamed Próféta, vagy az Égi Üzenetek között a Korán rangja. Ahogy Mohamed Próféta minden más próféta kiválóságát személyében egyesítette, és ahogy a Korán minden korábbi kinyilatkoztatás lényegét magában foglalja, úgy a zarándoklat az összes többi istenszolgálat lényegét magában egyesítő „összefoglaló” rituálé.
A zarándoklat -az imához hasonlóan- a meghatározott időben és meghatározott helyen végzendő mozzanatai révén az idő- és a tér –tudatára ébreszt.
A zarándoklat az imához és a böjthöz hasonlóan fizikai, a zekáthoz hasonlóan anyagi, a pénteki imához és a dzsihádhoz hasonlóan társadalmi és politikai istenszolgálat. Az egyetlen istenszolgálat, amely ezt a három dimenziót ilyen hangsúlyosan egyesíti magában. Ezért van az, hogy a Próféta olyan örömhírt mondott a zarándoklattal kapcsolatban, amelyet semmilyen más istenszolgálatról nem hirdetett. Egy kikötéssel, hogy Isten által elfogadott (makbúl, mebrúr) legyen. Azt mondta a Próféta: „Az Allah által elfogadott zarándoklat jutalma kétség kívül a Mennyország.”[3]
Ahogy ebből is kitűnik, van elfogadott, és el nem fogadott zarándoklat. Az el nem fogadott zarándoklat nem más, mint egy viszontagságos turisztikai utazás. Az elfogadott zarándoklat pedig egy olyan varázsszer, amely az összes többi istenszolgálatot életre kelti.
Garantálom mindenkinek, hogy aki a zarándoklatát életre keltette, annak az imája, a böjtje, a zekátja, a dzsihádja, a hívása, a széles-látóköre (ferásze), a tisztán-látása (baszíra), a tiszta természete és az egész személyisége új életre kel. E felfogás szerint a zarándoklat egy egységes „ba’szu ba’de’l-mevt” (halál utáni újjáéledés) akció. Az összes istenszolgálat újjáélesztésére és visszanyerésére a legrövidebb és legbiztosabb út a zarándoklat életre keltése. A zarándoklatát életre keltő egyén életre kelti a személyiségét. A zarándoklatát életre keltő közösség pedig visszanyeri elvesztett méltóságát és identitását.
A zarándoklat egy univerzális újjáéledés-örömhír. A zarándok olyan ember, aki megújította az Allahhal kötött szerződését. Mekka mindazok közös központja, akik Ábrahámhoz tartozónak vallják magukat. Mindaz, aki Ábrahámhoz tartozónak vallja magát, az Ő hitbeli leszármazottai közül való. Ábrahám és Iszmáíl (Izmael) fohásza ahogy a VII. század tudattalanságában megmutatta a hatását, ha újjáéled a zarándoklat, a XXI. század tudattalanságában is éreztetni fogja a hatását:
„(Emlékezz, hogy) Amikor Ábrahám és Iszmáíl a Kába alapjait magasították, így fohászkodtak: ’Urunk! Fogadd el (ezt) tőlünk! Csak Te vagy, aki minden (fohász)t hallasz, és mindent tudsz (azt is, ami a szívekben van)! Urunk! Tegyél minket olyanokká, akik alávetik magukat Neked! És az utódaink közül is (mindig hozz létre) egy magát Neked alávető közösséget! Mutasd meg nekünk, hogyan szolgáljunk Téged, és bocsáss meg nekünk! Nincs kétség, hogy Te Megbocsátó és Könyörületes vagy!’” (2:127-128)
Részlet a MINARET ISKOLA kiadó hamarosan megjelenő, A ZARÁNDOKLAT LEVELE c.könyvéből.
