Imám során a tiszteletreméltó al-Fátiha-t recitálva, arra indította szívemet, hogy óceánja egyetlen cseppjének, napjának fényében lévő hét színéből egyetlen villanásának magyarázatába kezdjek.  Bizonyos módon azonban készetetést éreztem magamban arra, hogy az ima alatt keletkezett gondolataimból a hit bizonyságaira és oszlopaira vonatkozó, a Korán által oly csodálatos módon összefoglalt magyarázatokat az előző részben leírtakhoz hasonlóan, igen rövidre fogva papírra vessem. A Biszmilláhi al-Rahmáni al-Rahími (’A Könyörületes és Irgalmas Allah nevével’)  s ezzel is kezdem az Al-Fátiha-t:

Al-hamdu lilláhi rabbi-l-álamín – al-rahmán al-rahím – máliki yaum al-dín – iyyáká na’budu wa iyyáka naszta’ín – ihdiná al-sziráta-l-musztaqím – sziráta-lladzína an’amta ’alayhim - ghayri-l-maghdúbi ’alayhim walá ddálín. Ámín

(„Dicsőség és hála Allahnak, a teremtmények Urának – a Könyörületesnek és Irgalmasnak – az Ítélet Napja Uralójának – Téged szolgálunk és Hozzád fordulunk segítségért – Vezess minket az egyenes úton – azoknak útján, akik iránt kegyesnek mutatkoztál, s ne azokén, akiket haragvásod sújt, sem a tévelygőkén. Ámín”) 

Az első szó: Al-hamdu lilláhi („Dicsőség és hála Allahnak”)

A benne lévő hitbéli bizonyítékok igen rövid ismertetése:

A Föld színe, sőt az egész Univerzum is tudatosan el van látva adományokkal és jótéteményekkel, melyek ténylegesen hála és dicsőség forrásai a Létben; mint például a tehetetlen újszülött állatok számára küldött tiszta és tápláló anyatej, mely – nem véletlenszerűen – a vértől elválasztva fakad; ilyenek továbbá az önkéntes adományok (al-’ihszánát), ajándékok, az Ő Könyörületességében adott megtiszteltetések (’al-ikrámát).

Viszonzásképpen biszmilláh-ot (’Allah nevével’) mondunk minden ajándék átvétele előtt, alhamdulilláhi-t (’dicsőség és hála Allahnak’) az átvétel után, s közben átérezzük az Adományozó bőkezűségét és ily módon Urunkról megemlékezünk. Nézz csak magadba, gondolj a gyomrodra, érzékszerveidre! Mily sok dologra, ajándékra van szükségük! Mily rengeteg ellátmányra szorulnak, s ízletes dologra vágynak! Vedd szemügyre a többi élőlényt és hasonlítsd magad össze velük! A napnál is világosabban megmutatkozik, mily határtalan dicséret és végtelen hála kerül kifejezésre szavakkal és szavak nélkül is ezen mindenre kiterjedő adományokért, valamint az, hogy kétségbevonhatatlan bizonyossággal, egy dicséretet és hálát érdemlő Létező, egy Jóindulatú Adományozó korlátlan uralma létezik.

Az második szó: Rabbi-l-álamín (’a teremtmények Ura’)

A benne lévő hitbéli bizonyítékok igen rövid ismertetése:

Saját szemünkkel láthatjuk, hogy az Univerzumban kisebb univerzumok nem ezernyi, hanem milliónyi világa létezik, mikrokozmoszok makrokozmoszokban helyezkednek el. S noha minden egyes közülük másként van felépítve, s különbözően van irányítva, mégis oly tökéletes ellátásban, igazgatásban és vezetettségben részesülnek. Az egész Univerzum egyetlen lapként pillanatról-pillanatra megújul és váltakozik, s minden egyes világ benne egyetlen sor, melyet Ő a Hatalom és az Elrendelés Tollával (qalam qudratihi wa qadarihi) papírra vet. E milliónyi világ és mozgásban lévő univerzum az Ő határtalan uradalmában, végtelen tudással és határtalan bölcsességgel, s egy mindent átölelő könyörületességgel és figyelemmel irányíttatik, s ez által minden egyes pillanatban, összességükben és önmagukban is, számtalan és végtelen sok bizonyítékát szolgáltatják a Szükségszerűen Létezőre, az Egyetlenre, a Világok Urára vonatkozóan.

Azon ember, aki nem hisz annak uralmában, Aki mindent irányít, kezdve az atomoktól egészen a Naprendszerig, a Tejútnak nevezett galaxisig, Aki a test sejtjeit, a Föld nevű tározót, az egész Univerzumot annak összességében egy és ugyanazon törvény, ugyanazon bölcs tudás, uralmának ugyanazon hatalma szerint rendez, s továbbá ha nem hajlandó tudomást venni, tudomást szerezni minderről és meglátni mindezt, az bizonyosan megérdemli a végtelen bűnhődést, s nem találtatik az isteni Könyörület számára méltónak.

A harmadik szó: al-Rahmán al-Rahím (’/Ő/a Könyörületes és Irgalmas’)

A benne lévő hitbéli bizonyítékok igen rövid ismertetése:

A Kozmoszban lévő végtelen Könyörület valósága és jelenléte éppoly nyilvánvaló, mint a nap sugarai. Ugyanazzal a teljes bizonyossággal, miként a fény tanúsítja a nap létezését, a Föld teljes felszínére kiterjesztett Könyörület bizonyítja – noha gyakran rejtve marad – a Végtelenül Irgalmas Könyörületességét. Ezen Irgalom legjelentősebb része a Gondviselés (al-rizq), mely által a Végtelenül Könyörületes Gondviselő (is egyben). Ami pedig a gondviselést, ellátást illeti, nos, ez világosan és egyértelműen utal egy Végtelenül Könyörületes Gondviselőre, s ezt egy szikrányi értelemmel rendelkező ember is képes felismerni, megerősíteni. Példával illusztrálva: minden élőlénynek, különösen a tehetetleneknek, gyerekeknek, újszülött állatoknak, az egész földön, s a levegőben, csodálatos módon, túlmenően a saját képességeken és lehetőségeken, táplálékot biztosít magok, folyadékok formájában, melyek valamely csodálatos módon egymáshoz igen hasonlatosak, s melyeket mind a semmiből teremti elő. Sőt, a kicsi, még gyenge madárfiókákat, míg azok nem repülésképesek, a fák tetején lévő fészkekben tartja, s mintegy parancsra küldi anyjukat nekik táplálékot hozni. Egy éhes anyaoroszlánt visszatart attól, hogy saját maga egye meg az elejtett vadat, s átengedi kölykeinek az ételt. A többi fiatal állatnak, csecsemőknek, nekik segítendő, jóízű, tápláló, tiszta, fehér tejet biztosít, s ezt oly módon, hogy azt a vértől különválasztja, attól megtisztítja, s anyáik szerető segítségével őket tápláltatja. Jóságában (al-ihszán), az egyaránt fizikai és szellemi ellátmányra vágyó embereket is egészen csodálatos módon látja el, pontosan a nekik megfelelő táplálékokkal, s egy hatalmas asztalon kínálja fel azokat értelmük (al-’aql), szívük (al-qalb) és lelkük (al-rúh) számára. Olyan, mintha a Mindenség százezernyi különféle megterített asztalkendőből állna, melyek mintegy rózsasziromként egymásra simulnak, s így azok mind, mindazok számára, akik nem teljesen vakok, éppoly sok teljesen különböző, univerzális és egyedi nyelvezettel utalnak az Egyetlen Végtelenül Könyörületes, Végtelenül Jó Gondviselőre.

Ha valaki a következőket mondaná: „Az e világ minden csapása, rossza, ocsmánysága ellentétben áll Allah mindent átfogó Könyörületességével, s egy szégyenfolt”, ezen választ kapná: Ehhez hasonló kényes kérdéseket – mint például az eleve elrendelés (al-qadar) kérdése – a Risale-i Núr értekezései teljes mértékben megválaszolták. Éppen ezért, e helyen csupán röviden tárgyaljuk e témát:

Mind a négy elem, mindegyik sajátossága szerint, s minden létező – akár egyetemes, akár egyedi – végtelen sok feladatot kapott. Ezek minden egyikének a végrehajtása szintén számtalan termést eredményez. Többségük üdvös, szép, jó és áldott. Csupán egy kisebb részük tartalmaz rosszat, ocsmányságot és érdemes a büntetésre, fenyítésre, túlnyomó részben azonban jó gyümölcsöt érlelnek. Nyilvánvalóan az ocsmányság egy kisebb rossz, s a könyörületesség hiányának vélhető. Ha azonban egy elem, vagy akár minden létező akadályoztatva lenne feladatának ellátásában, csak azért, hogy a Könyörületesség nevében e kisebb rossztól megszabaduljunk, akkor a túlnyomó részben lévő Jó és Szép sem jöhetne létre. Mivel azonban a Jó nem-jelenléte a rossz, s a szépség szétrombolása az ocsmányság, e dolgok megtörténések számának arányában jönne létre minden rossz, ocsmányság és irgalmatlanság. Ez tehát azt jelenti, hogy száz és száz rossznak és irgalmatlanságnak kellene folyamatosan megtörténnie, hogy egyetlen rossz ne történjen meg, s ez ellentétben állna Allah uralmának Könyörületességével, Érdekével, Értelmével és Bölcsességével. Például, fagy és hó, tűz és eső a maguk módján százféle előnyt hordoznak, néhány figyelmetlen, óvatlan ember azonban egy rossz döntés következményeként saját magának kárt okoz – pl. kezét a tűzbe téve azt mondja, hogy a tűz megteremtésében semmiféle könyörület nincsen – , a tűz megszámlálhatatlan és végtelen jótéteménye és könyörületessége azonban tanúsítja szavainak hazugságát. Ugyanígy, öncélú élvezetek és alacsonyabb szintű, következményekkel nem számoló érzések nem tekinthetők a Létet átható Könyörületesség, Uralom és Kormányzás törvényei kritériumának, mértékének vagy irányelvének. Minden dolgot tükrének színében látunk. Egy irgalmatlan, sötét szívű ember a világot siralmas, visszataszító, könyörtelen, sötét és igazságtalan helynek tartja. Ha azonban hittel szemléli, egy csodálatosan, hetven rétegű, a Könyörület által összevarrt, szép ruhákba – olyan ruhákba, melyeket a mindig nevető és örvendező Paradicsomban lévő szépséges hurik viselnek – felöltöztetett, hatalmasságnak láthatja. Az ezen utóbbihoz hasonlatos világban az emberiség egy kis világot alkot és minden egyes ember e kisebbített képmásaként lelkében, s szívében felkiált: „Hála és dicsőség Allahnak, a Világok Urának, az Ítélet Napja birtokosának!”

A negyedik szó: Máliki yaum al-dín (’az Ítélet Napjának Ura’)

A benne lévő hitbéli bizonyítékok igen rövid ismertetése:

1, E tanítás első részének végén lévő összes, Összegyűjtetésre és Túlvilágra, valamint a „Hozzá lesz a visszatérés”-re (wa ’Ilayhi al-maszír) vonatkozó bizonyíték, ugyanúgy tanúságot tesz ’az Ítélet Napjának Ura’ által jelzett a mindent átfogó hitbéli igazságra.

2, Miként a Tizedik Szó végén részletesen leírattatott, az Alkotó Örök Uralma, Könyörületessége, Bölcsessége, Örök Szépsége, Fensége, Tökéletessége, s mind ama végtelen sok tulajdonsága és Nevei feltétlen bizonyossággal a Túlvilág meglétét igényli, ugyanúgy tanúbizonyságot ad a Szent Korán több ezer áyá-jával, bizonyítékaival, Mohamed Prófétával – Béke legyen Vele és Áldás Rá – , az ő csodáival, tetteivel, miként minden egyes próféta – Béke legyen velük – az ő Mennyei Könyveikkel és Írásaikkal szintén megerősíti a Túlvilági Szálláshelyen ránk váró Maradandó Élet valóságát. Azon oktalan ember, aki ebben nem hisz, már e világban egy hitetlenségből (al-kufr) létrejött belső pokolba (dzsahannam ma’nawiyya) veti magát, s örök szenvedése ott elkezdődik. Ahogyan az „Ifúságnak szóló útmutatásban” (’Mursidu-l-Sabáb’) kifejtettem, a múlt és a jövő, minden teremtmény és minden elpusztuló, széteső, elmúló világ rossza folyamatosan záporozik a lélekre és a szívre, s azok előre megízlelhetik ily módon a Pokol kínjait.

3, Az ’Ítélet Napja’ (Yaum al-Dín) az Összegyűjtetés hatalmas eseményére utal. Pillanatnyi helyzetünkben azonban egy olyan helyzet állt elő hirtelen, melynek következtében a bizonyíték ismertetése későbbi időpontra halasztódik. De talán, akkor már nem is lesz szükség erre. A Riszale-i Núr számos része, száz és száz bizonyítékot felvonultatva megerősítette – oly egyértelműen, miként az éjszakát a nappal, a telet a tavasz követi –, hogy a Feltámadás és az Összegyűjtetés reggelje és tavasza be fog köszönteni.


Az ötödik szó: Iyyáká na’budu wa iyyáka naszta’ín (’Téged szolgálunk, és Hozzád fordulunk segítségért’)

Mielőtt még rátérnénk a benne foglalt bizonyítékokra, szeretném elmondani a Huszonkilencedik Levél magyarázatát követő belső utazásom során szívemben világossá váltakat. Ekképpen történt: Amikor egy alkalommal a Szent Koránban Kinyilatkoztatásának csodás jeleit kerestem – a ’Riszále-i Núr’-ban (különösen a ’Csodás Jelben’ / ’isárátu-l-i’dzsáz), a Kommentárok Könyvében, a ’Nyolc Szimbólumban’ (al-rumúz al-thamániya) erről részletesen van szó – a 10. szúra vége felé ráleltem néhány, a Rejtettből származó közlésre: „Fa-l-yauma nunaddzsíka bi-badanik” (’A mai napon megmentünk téged testedben /tested szerint’; 10 : 92), mely önmagában egy csoda, e szavakkal, sőt betűkkel kapcsolatban bámulatos gondolatok ébredtek a szívemben, miközben imám során az al-Fátiha-t recitáltam:

A na’budu (’imádkozunk, szolgálunk’) és a naszta’ínu (’segítségért fordulunk’) szavak kezdő nún („n”) betűjénél a következő kérdés merült fel bennem: miért nem mondjuk azt egyszerűen, hogy a’budu (’imádkozok, szolgálok’) és aszta’ínu (’segítségért fordulok’)? Miért használjuk a többes szám első személyre utaló ’n’ betűt, s juttatjuk a ’mi’-t kifejezésre? Ekkor e ’nún’ betű által, hirtelen egy képzeletbeli utazás előtti kapu tárult szélesre előttem. S egy csapásra megértettem e lenyűgöző, hatalmas titkot, a közösségi ima felbecsülhetetlen érdemét, s megjelent szemeim előtt ezen egyetlen betűben elrejtett csoda, mely a következő:

Isztanbulban, a Bajazid mecsetben történt, hogy előírt imámat teljesítve elrecitáltam az „Iyyáka na’budu wa Iyyáka naszta’ín”-t (’ [Egyedül] Téged imádunk, s [egyedül] Hozzád fordulunk segítségért’), majd tekintetemet felemeltem: Az imádkozók közössége e mecsetben ugyanazon szavakat recitálva, az én fohászomat is megerősítette, s sorakoztak fel egy emberként az „ihdiná” (’vezess minket’) könyörgés mögé. Ekkor megnyílt lelki szemeim előtt egy függöny, s azt láttam, hogy Isztanbul valamennyi mecsetje egyetlen hatalmas Bajazid mecsetté változott. S ugyanazt mondták az imádkozók: ’[Egyedül] Téged imádunk, s [Egyedül] Hozzád fordulunk segítségért’. Minden kívánságomat, kérésemet és fohászomat hitelesítették (muszaddiqína), majd „ámín”-t mondtak rá. S miközben, közbenjárómként, szószólómként jelentek meg előttem, e belső utazásom következő függönye is felemelkedett. Láttam, miként az egész Iszlám Világ egy nagy mecset alakját veszi fel, s belsejében a mekkai Kába alkotja a mihráb-ot (’imairány’). Az összes muszlim ember felsorakozott az imához, s a Szent Mihráb körül félkört alkotván együttesen recitálták: „Iyyáka na’budu wa Iyyáka naszta’ín. Ihdiná...”. Minden egyes muszlim hívő az összes muszlim nevében mondta az imákat és a fohászokat. Így imádkoztak hát együtt, tettek tanúságot egymásért, s fogadták el egymást szószólójuknak, miközben én a következőket gondoltam: „Egy ilyen hatalmas közösség útja és szándéka nem lehet hamis, imáik nem lehetnek hiába. A rosszra csábító sugalmazásait elnémítani képesek.” Miután a közösségi ima láthatóan is hatalmas érdemeit láttam, egy újabb függöny nyílt meg előttem. Szemtanúja lettem, amint az egész Lét egyetlen hatalmas mecsetté lett, s benne az összes élőlény az élettelen teremtett dolgokkal egyesítve, egyetlen közösséget alkotván – mely minden egyes tagja a saját kifejezésmódján, vagy puszta létezésével, néma hódolattal imáját mondja el – egy óriási imához felsorakozik, hogy egy mély hódolattal a mindent átfogó Hódolatot fogadó Fenség Uralma és Egysége előtt tanúbizonyságot tegyenek. S miközben mindezt szemléltem, íme egy újabb lepel emelkedett fel előttem:

Láttam, amint a Lét egy hatalmas emberként egész létezésével kifejezésre juttatja: „[Egyedül] Téged imádunk, s [Egyedül] Hozzád fordulunk segítségért”. E „hatalmas ember” minden végtagjával, saját valójának nyelvén, képességeivel és rá jellemző módon, egész lényével mondja: „[Egyedül] Téged imádunk, s [Egyedül] Hozzád fordulunk segítségért”, s tesz ily módon Könyörületes Teremtőjével és Uralmával szembeni szolgálatkészségéről és hódolatáról tanúságot. Ehhez hasonlóan testem sejtjei, szervei, összes érzékszerve, melyek önmagukban egy kis kozmoszt (kaun szaghír) alkotnak, s a velem imádkozók ’kis kozmoszai’ e hatalmas imaközösségben (al-dzsamá’at al-’uzmá), puszta létünkkel, engedelmességünkkel, s a Teremtőnk hatalmával szembeni igényünkkel, együtt mondjuk: „[Egyedül] Téged imádunk, s [Egyedül] Hozzád fordulunk segítségért”. Megmutatkozik ez által, hogy az isteni parancsolat és akarat értelmében cselekszünk, s minden lélegzetvételünk Teremtőnk Irgalmát és Gondviselését igényli. Csodálattal szemléltem a közösség (al-dzsamá’a) imádkozás közbeni felemelő misztériumát (al-szirr al-rafí’), még egyszer eltűnődtem a ’na’budu’ szó ’nún’ betűjének csodálatos jelén, s e ’nún’ kapuján keresztül – melyen belső utazásomat megkezdve léptem át – ’alhamdulilláh’-ot mondván hálát és köszönetet mondtam Allahnak és visszajöttem a ’most’-ba. Ekképpen vált szokásommá, hogy a „[Egyedül] Téged imádunk, s [Egyedül] Hozzád fordulunk segítségért” mondatot mindig e három közösség – ’kis és nagy társak’ értelmében recitáljam.

Ezzel bevezetésem végére érkeztünk, s most rátérhetünk arra, amiről konkrétan szó van. S ez, pedig az „[Egyedül] Téged imádunk, s [Egyedül] Hozzád fordulunk segítségért” -ben lévő hitbéli bizonyítékok rövid ismertetése:

1, Látható, hogy az egész Univerzumban, s különösen a Földön egy állandó tiszteletet parancsoló tevékenység alatt, s a teremtett rendben egy gondviselő, irányító korlátlan Uralomtól származóan, minden egyes élőlénynek, várakozásának megfelelően, tetteikben, magatartásukban és szavaikban megnyilvánuló kérései és fohászai tökéletes bölcsességgel és könyörülettel  meghallgatást találnak és hathatós segítséget kapnak, mely által az Ő abszolút Istensége (Rubúbiyya mutlaqa) és egyetemes imádatra méltósága jelenik meg, s mely egy válasz is egyben a teremtett világ imáira. Ép elmével és a hit szemével mindez észrevehető, s erről minden kinyilatkoztatott üzenet, valamint a Próféták az emberiségnek hírt adtak.

2, A ’nún’ betűvel kapcsolatosan, a bevezetőben említett három közösség mindegyikének – külön-külön és együttvéve – a fitra (’eredendően meglévő’) szerinti és önkéntes (ikhtiyáriyya) különféle szolgálattevő igyekezete (’ibádát fitriyya wa ikhtiyáriyya) minden kétséget kizáróan egy hálával eltöltött odafordulás (muqábala sákira) az Ő végtelen hódolatra méltósága, Szent Imádott Lénye felé. A naszta’ínu-ban lévő ’nún’ is a három említett közösség segítségért kiáltását jelzi, mely – kezdve az Univerzum egészétől egészen a test sejtjeiig, atomjaiig – tevékenységükben és magatartásukban (fi’liyya wa háliyya) kifejezésre jut, s nyilvánvalóan adnak tanúbizonyságot kérésükben, fohászaikban és várakozásaikban az Egyről, Aki szeretettől eltelve segítségükre jön, őket vezeti, irányítja, imáikat meghallgatja.

A Huszonharmadik Szó a következőképpen beszél erről: a Föld teremtményei három fajta fohászára adott válasz önmagában egy csodás és várakozáson felüli esemény (kháriqa..lá yuhtaszabu), s a Könyörületes, Kérést Meghalló Allah létének kétségtelen bizonyítéka. Miként tehát saját szemünkkel láthatjuk, ahogyan a magok fohászát – hogy szárba szökkenjenek, hatalmas fává alakuljanak –Teremtőjük meghallgatta, ugyanúgy nyilvánvaló az állatok imáinak elfogadása és kérésük teljesítése, amikor azok természetes igényeik nyelvén az Egyetlentől kívánságaik teljesítését, róluk való gondoskodást, s mindazon élethez szükségest kérik, mely lehetőségeiken kívül esik. A fenti kettőhöz kapcsolódik a beszéddel kifejezett fohászok csodálatos elfogadása, különösen a Prófétáké – Béke legyen velük – és minden Allah barátjáé (al-khawássz), melyek az ’iyyáka naszta’ínu-ban ( ’[Egyedül] Hozzád fordulunk segítségért’) lévő Allah Egységére vonatkozó bizonyítékokat tanúsítják.

A hatodik szó: Ihdiná-l-sziráta-l-musztaqím (Vezess minket az egyenes úton)

A benne lévő hitbéli bizonyítékok rövid ismertetése:

Miként az egyik helytől egy másikig vezető utak közül kétségtelenül a legrövidebb út az igazi, helyes út, s a legtávolabbi pontokat is az egyenes köti össze, ugyanúgy a lelki, a szív belső útjai közül is a legrövidebb és legegyszerűbb az egyedüli igazi út. A Riszále-i Núr összes eszmefuttatása, a hitetlenség útjainak a hit útjával való egybevetése teljes bizonyossággal jelzik, hogy a hit (al-’ímán) és az isteni Egység megvallásának (al-Tawhíd) útja a legrövidebb, a legigazibb, a legkönnyebb és a legegyenesebb út, míg a hitetlenségé (al-kufr) és a tagadásé (al-’inkár) igencsak hosszú, vesződséges és veszélyes (út). Kétség nem férhet hozzá, hogy a bölcsességgel, egyenes úton vezetett Lét a legjobb, legigazibb úton halad, s nem létezhet benne a hitetlenség és a megosztás (al-sirk) valósága (al-haqíqa). Ugyanakkor a hit és az isteni egység megvallása valóságainak (al-haqá’iq) e Létben szükségszerűen léteznie kell, éppúgy mikét a Nap is létezik.

Ehhez kapcsolódván, az emberi morál (al-akhláq) legkönnyebb, legcélravezetőbb, legrövidebb és legbiztonságosabb útja az ’egyenes ösvény’ (al-szirátu-l-musztaqím) és az egyenesség (al-’isztiqáma).

Ha például az értelem ereje letér a bölcsesség középútjáról, s elveszíti az oly hasznos tájékozódási vonalát (’egyenességét’), akkor elvétve a mértéket vagy túlzásokba (al-’ifrát) esik, vagy pedig elégtelennek (al-tafrít) bizonyul, s veszélyekkel teli úton járva társai csupán a pesszimista vagy a kártékony sugalmazás. Ha pedig a düh energiája /ereje nem a bátorság útját követi (egy igaz ügy érdekében), mely az egyenesség vonala (hadd al-isztiqáma), akkor szintén mértéktelenségben, ugyancsak veszélyes elfojtásokban, arroganciában végződik, vagy éppenséggel megalázó alávetettséghez, émelyítő gyávasághoz és szorongásokhoz vezet, elveszíti viszonyítási pontját, hibáinak következményeit köteles elszenvedni és állandó lelki ismeretfurdalás kínozza majd. S ha a nagyon is emberi vágyak energiája tér el a biztonságos egyenestől és sérti meg az erkölcsösséget (al-’iffa), akkor túlzott és szégyentelen kihágásokra és erkölcstelenségekre vetemedik, vagy éppenséggel eme – eredendően – jótétemény (al-ni’ma) megromlik, erejét és örömét veszíti, erőtlenné válik és akár pszichés megbetegedéseket eredményez.

Ily módon tehát, a fentiek értelmében, mind a privát, mind a nyilvános életben az egészséges középmérték szerinti a leghasznosabb, a legkönnyebb és a legrövidebb út. Aki viszont az igazi utat jelző ösvényről letér, annak útjai igen hosszúvá, csapásokkal telivé és veszélyessé válnak.

Ez, pedig azt jelenti, hogy az ihdiná -l-sziráta-l-musztaqím (’vezess minket az egyenes úton’) egy rendkívül átfogó, szolgálatra kész fohász, az isteni Egység tanúsításának jele, etikai és életvezetési tanítás.

A hetedik szó: Sziráta-lladzína an’amta ’alayhim (’Azoknak útján, akik iránt kegyesnek mutatkoztál’)

A benne lévő hitbéli bizonyítékok rövid ismertetése:

1, Kikre utal az ’azoknak...akik iránt’ (’alayhim)?

A következő kegyes áya ad erre választ: „…azok [majdan a Paradicsomban] együtt lesznek a prófétákkal, az igazságosokkal, a (vér)tanúkkal és az igazakkal, akiket Allah a kegyében részesített.” (4:69) Az emberi faj azon négy kategóriájáról van itt szó, mely az isteni vezetettség kegyelmében (ni’matu-l-isztiqáma) részesült. E négy csoport vezetői: a ’prófétáké’: Mohamed Próféta – Béke vele és áldás rá –, az ’igazságosoké’: Abu Bakr – Allah legyen vele elégedett –, a ’vértanúké’: Omar, Oszmán és Ali. A rejtettből származó egyik hír előre megmondja (s ez által egy csodás jelről is van itt szó), hogy a Próféta – Béke vele és áldás rá – és az ’igazságos’ Abu Bakr – Allah legyen vele elégedett – után következő Omar, Oszmán és Ali – Allah legyen velük elégedett –, kalifák és vértanúk is lesznek egyben.

2, Az isteni Egység valósága Ádám óta e négy legmagasabb rangú, legjobban vezetett, leghűségesebb emberi csoportot tanításban részesítette, számtalan csodás jellel és bizonyítékkal megerősítette, s kétség nem férhet hozzá, hogy e valóság abszolút valóság (haqíqa qáti’a). Számtalan, százezernyi bizonyítékával, az emberiség e kiemelkedő vezetői nyilvánvalóvá tették igaz voltukat és igazságosságukat, s minden dologban meglévő egyetértésük, megegyezésük – mint Allah szükségszerű Létezése, Egysége és mindenütt Jelen-Lévősége – egy olyan mértékű bizonyíték, melyhez szikrányi kétely sem férhet.

S valóban, nem követnek-e el határtalan bűnt, s nem érdemelnek-e végtelen büntetést azok, akik nem hajlandóak elismerni, sőt tagadják az említett kitüntetett csoportba tartozók által hirdetett igazságokat? Az olyan igazságokat, melyeket a legegyenesebbek, leghűségesebbek, legigazabbak, általánosan elismert vezetők, tanítók hirdettek? Olyan emberek, akik a Teremtés legkiválóbb teremtményei, Allah földi helytartói (al-khalífa), s akik képességük alapján a legsokoldalúbb és legméltóságosabb életek e földkerekségen.

A nyolcadik szó: Ghayri-l-maghdúbi ’alayhim walá ddálín (’s ne azokén, akiket haragvásod sújt, sem a tévelygőkén’)

A benne lévő hitbéli bizonyítékok rövid ismertetése:

Az emberiség története és a Szent Könyvek egyértelműen hírt adnak arról (hagyományláncolatok /al-tawátur/, teljes mértékben megbízható források és szemtanúk, kortársak hiteles és egybehangzó közlései erősítik meg ezeket, valamint Próféták – béke legyen velük – akik az igaz út emberei, s kiknek kérésükre a Láthatatlanból, csodálatos módon segítség jött, míg ellenségeiket, az istentagadókat az Ég haragja sújtotta), hogy a Világmindenség és a benne lévő emberiség fölött létezik egy Bölcs, Igazságos, Kegyes, Jóságos, Tiszteletreméltó, Legyőzhetetlen Úr (al-Rabb) és Rendelkező (al-Mutaszarrif), Aki oly sok prófétát – béke legyen velük – Noét, Ábraháhám-ot, Mózest, Húd-ot, Szálih-ot oly csodálatos módon, számtalan történelmileg is igazolt és általánosan is ismert helyen győzelemre segített számos ellenségükkel szemben, mint pl. a fáraó, Szamúd és Ád népe, s sok zsarnok, önkényuralkodó és istentagadó, s mivel szembeszálltak a prófétákkal még e világban szörnyű büntetés sújtotta őket.

Ádám idejétől kezdve – béke legyen vele – az emberiség történetében kettő hatalmas, egymással küzdelmet vívó áramlat folyik.

Az elsőbe tartoznak a Próféták, az Igazak, a Hit és az Igaz Út (al-Szirátu-l-Musztaqím) követői, akik mindkét világban, Üdvösségben részesülnek, s kik cselekedeteiket a Lét, Univerzum, annak rendjének és tökéletességének valódi szépségével összhangban, mérték szerint végzik. Ennek során mind a Világok Urának jóindulatát, mind az evilági és túlvilági Örök Üdvösséget (sza’ádatu-l-dárayni = ’a két ház boldogsága’) elnyerik, s a hitigazságok által az emberek, sőt az angyalok szintje fölé emelkednek, s még e földön mind saját maguk, mind mások számára megszerzik a ’belső’ (al-dzsannatu-l-ma’nawiyya) és a túlvilági Paradicsomba való bejutás lehetőségét.

A másik nagy áramlat pedig az, amely az Egyenes Útról (’Középútról’) letért, s ahol az értelem (al-’aql) mértéktelenségei (ifrát) és elégtelenségei (tafrít) révén kínok és szenvedések helyévé, eszközévé vált. Az emberiséget még a szerencsétlen állatokénál is alacsonyabb szintre süllyeszti. Igazságtalansága és igaztalansága miatt már evilágon sújtja az isteni haragvás büntetése és mindenféle rossz csapása. Zavarodottságából kifolyólag – s a hozzá kapcsolódó téves értelme miatt – az evilágot siralomháznak (mawdi’ ahzán), kaotikus mészárszéknek (madzbaha) látja, melyben minden élőlény a pusztulás és veszteség állandó szorításában (dawámát al-zawál wa-l-faráq) vergődve, menthetetlenül a halál birodalmába zuhan. Egyfajta belső / szellemi pokolba (dzshannam ma’nawiyya) kerül már e földön a lelke, s már valóban csak a túlvilági örök büntetés szenvedése vár rá.

Így tehát, az al-Fátiha szúra végén lévő kegyes áya: alladzína an’amta ’alayhim - ghayri-l-maghdúbi ’alayhim walá ddálín (’Azoknak (útján), akik iránt kegyesnek mutatkoztál, s ne azokén, akiket haragvásod sújt, sem a tévelygőkén’) e két nagy áramlatról tanít bennünket.

A Riszále-i Núr-ban említett minden hasonlat, gondolatmenet (al-muwázanát) forrása, alapja és tanítója (al-mursid) is e kegyes áya, s mivel magyarázatára száz meg száz hasonlattal már sor került ott, a fentiekkel e helyen megelégszünk.

A kilencedik szó: اٰمِينَ  Ámín

Íme rövid magyarázata, ismertetése:

A „naszta’ínu” (segítségért fordulunk) és a „na’budu”(szolgálunk) szavakban lévő „nún” betű e három hatalmas közösséget már szemünk elé tárta (különösen az iszlám világ mecsetjében imádkozó igazhívők milliónyi közösségét, ahol e „nún” betű bennünket soraik közé helyez, fohászaikban részt vetet, ahol szavaink az ő szavaik által hatalmassá válnak). Az „ámen” szó által mi és a hívők közössége, a kérők fohásza imáinkban segítséget és támaszt talál, amikor nagyra becsült kérésük és közbenjárásuk révén egy „ámen”-nel saját kéréseinket is előterjesszük, s a mi alázatos, szerény hódolatunk, fohászunk és kérésünk egy általános, széles és átfogó hódolatba/szolgálatba merül el, s így Allah Uralma egységes elfogadásának részévé válik. Ez pedig azt jelenti, hogy a hit testvériségének és iszlámban való egységének titkában, az iszlám világ mecsetjében végzett minden egyes rituális ima folyamán, milliónyi kérő a saját individuumában találkozik, kiknek az al-Fátiha utáni „ámen”-jében, e közösség összekötő kötelékét tekintve, egyfajta belső „érzékelő antenna” segítségével, milliónyi „ámen” egyetemessége és hatalmas ereje nyerhető el.

„Al-hamdu li-Alláhi Rabbi-l-’álamí”
„Szubhánaka, lá ’ilma laná illá má ’allamtaná, ’innaka ’Anta al-’Alímu-l-Hakím”

„Dicsőség Allahnak, a világok Urának!”
„Dicsőség Néked! Csak arról van ismeretünk, amire Te tanítottál bennünket. Bizony, Te vagy mindenek Tudója, a Bölcs.” (Korán, 2:32)

Kiegészítő megjegyzés:

Ha egy egyszerű ember, e hatalmas szent igazságból csupán egy datolyamagnyi részt vesz, akkor egy lélekben magas szinten járó, tökéletes felé haladó ember már ezen igazság datolyapálmányi részét kapja. A lelki fejlettség kezdeti szakaszán járó hívőnek azonban az ima folyamán az al-Fátihá-t recitálván nem kell akaratlagosan (qaszdán) e magyarázatokat emlékezetébe idéznie, mert ez által nyugalmát, elmélyülését megzavarhatná. Amint egy magasabb fejlettségi szintre jut, e jelentések maguktól megnyílnak majd előtte.

„A Könyörületes
Ki a Koránt tanította
Ki az embert megteremtette   
Ki őt a közlésre megtanította” (al-Rahman szúra, 1-4)


Amennyiben meg kívánod ismerni a Könyörületes mivoltát, az Örökkévaló Könyörület forrását, akkor ezt hallgasd meg: Ő az, Aki megteremtette az embert, s Ő az, Aki megtanította neki a Korán Kinyilatkoztatását; s mindenek előtt Ő tanította meg az embert arra, hogy ki tudja magát fejezni.

A tanítást, melyről a Szent Korán szól, a következőképpen határozhatnánk meg: „az ember arra irányuló ösztönzése, hogy fogalmat alkosson a valóságról” (Ibn Asur). Az ennek következtében létrejövő, valóság utáni igyekezete a tanulás cselekedete. S ez együtt jár a ’kíváncsisággal’, mely az emberben a fitra szerint (eredendően) megtalálható. Bizony, a tanulás az a tulajdonság, mely az embert emberré teszi, s erre szintén a Korán tanít meg bennünket. Amikor Allah megparancsolta az angyaloknak, hogy boruljanak le az (első) ember (Ádám) előtt, egyetlen okkal indokolta ezt meg nekik: az ember Tőle tanulta az összes nevet (2:13). A nevek megtanítása, mint Ádám és az emberi teremtmény sajátos, megkülönböztető jegye jelenik meg, s az angyaloknak azért parancsoltatott meg az előtte való leborulás, mert olyan adományt kapott, melyben azok nem részesültek (2:23).

Az al-Baqara szúrának idézett részletéből megtudhattuk, hogy mind az ember, mind az angyalok számára az ismeret forrását Allah képezi, míg azonban az angyalok nem képesek a nekik adományozott tudás fejlesztésére, csupán annak alkalmazására, az ember a kapott ismeretet továbbgondolni is tudja. Egyes tudósok, mint például Ibn al-Dzsinni azt mondják, hogy Ádám, amikor megtanulta a neveket, akkor „képessé vált a dolgok megnevezésére”.

A Szent Korán – mint az isteni tanítás útmutatója – az angyalok Ádám előtti leborulásának okát az ismeretben láttatja velünk, míg ezzel szemben a hagyományos keresztény felfogásban az szerepel, hogy pont ezen ’tiltott gyümölcs’ miatt űzetett ki a Paradicsomból. A leszakított alma szimbóluma, a tudás eme keresztény koncepciójára utal. Valójában ezen elképzelés a Prométeusz mondából vett motívum továbbélése. Ebben a történetben Prométeusz ellopta az istenektől a tűzet (fényt), hogy világosságot kapjon és adjon általa. Ha az ember is meg akarja szerezni ezt a fényt, akkor szembe kell szállnia a fényt birtokló istenekkel és el kell lopnia azt tőlük. A keresztény egyház Prométeusz helyére Ádámot tette, a tűzet pedig az ellopott gyümölccsel helyettesítette. A világi nyugati tudás természete ilyen, nem bibliai alapokon nyugszik.

Abban az időben, amikor megjelent az iszlám szellemiség, az ismeret, mely az angyalokat Ádám előtti leborulásra késztette, a nyugati-görög szellemiségben egy olyan elemként szerepel, mely a paradicsomi kiűzetés kiváltója. Az előbbi isteni letétnek, meghatalmazásnak (amána) tekinti a tudást, ismeretet, míg az utóbbi egy olyasvalaminek, mely az istenektől lett eltulajdonítva. A középkori Európában tapasztalható hit és tudás közötti küzdelem és a később megjelenő szekularizmus erre mindenképpen visszavezethető.

Az ember számára azonban az ismeret nem csupán meghatalmazás, hanem ugyanakkor az istenszolgálat (ibáda, ubudijja) eszköze is. A Szent Korán első kinyilatkoztatott soraiban, minden bizonnyal ezért is kerül említésre az ’ismeret’. Az al-Alaq szúra első öt áyá-jának alap szavai a ’tanulás-ismeret’, melyek a háromszor megismételt ’tudás’(ilm) szóból származnak. Ehhez jön még a kétszer, felszólító módban előforduló ’olvas’(’iqrá) ige, a szintén kétszer szereplő ’úr’(rabb), ’teremt’(khalaqa), ’ember’(inszán), valamint a ’törődés-szeretet’(al-ihtimám-al-mahabba), a ’név’(iszm) és ’írótoll’(qalam) szavak. A huszonhárom évig tartó teljes és végső Kinyilatkoztatás (al-vahy) tehát egy olyan résszel vette kezdetét, mely az ’ismeret-tanulás’ témáját tárgyalta. Az egész emberiséghez szóló világos, isteni üzenet ez, melyben az Allahtól való tanulás és tudás fontosságáról van szó. Az üzenetet átvevő Próféta írástudatlan emberek közül lett kiválasztva, akik az úgynevezett dzsáhiliyya (’tudatlan’) korban éltek, s ő a legmagasabb fokú tudást kaphatta meg, hogy azt továbbadja. Ezen ismeret ’az élet ismerete’ lett, hiszen az élet lényegéből fakadt. S ez a tudás generációról generációra gyarapodott elévülhetetlenül az emberi jövő számára. Minden civilizációra élesztőként hatott, amikor kapcsolatba került vele.

A kinyilatkoztatás által elsőként tanításban részesülő ember, a Próféta – Allah békéje legyen vele – igen nagy figyelmet szánt a tanulás és tanítás ügyének, melyről az előzőekben már szóltunk, s melyre minden kinyilatkoztatás valamilyen formában szintén rámutatott. Ezt annyira komolyan vette, hogy legelső cselekedete Mekkában, egy tanítási központnak – az un. Dár al-Arqam –, s nem egy imahelynek a létrehozása volt, melyet a szociális-oktatási intézményként is funkcionáló Maszdzsid al-Nabawiyy (’Prófétai Mecset’) és a Dár al-Szaffa megépítése követett. Számos Szahába (’a Próféta bizalmas társai’) – mint Ali ibn Abi Tálib, Abdallah ibn Maszúd, Abdallah ibn Abbász, Anasz ibn Málik és Zayd ibn Arqam s még sokan mások – járt rendszeresen a Kúfában, Baszrában, Damaszkuszban, Fusztátban (ma Kairó), Bagdadban alapított maszdzsid-okba (’mecsetekbe’), s vett részt az ottani tudományos körökben. Ezekben igen széles körű szellemi viták folytak, mudzstahid-ok (kiváló teológus-jogtudós, aki igen alapos tudása és tekintélye révén önállóan értelmezhette az iszlám jogi forrásokat, mint a Koránt és a Hadíszt) hoztak létre különböző iszlám jogi irányzatokat, s mindannyian hozzájárultak az iszlám szellemének ragyogásához.

Tudomásunk van arról, hogy (többek között Yaqut számol be erről) a Szahába idején már megjelentek az elemi oktatást nyújtó un. kuttáb-ok, ahol megemlíthetjük a 3000 tanulólétszámú Abu al-Qászim al-Balhkí (élt a hidzsra szerinti 328-401) madraszá-ját, aki a Hidzsra első évszázadának második felében élő második nemzedékhez tartozott. Minden mecset magától értetődően iskolaként (is) működött, melyek oktatási programjának alapját a Szent Koránra képezte. Málik imám mondotta, hogy külön oktatási intézményekre volna szükség a gyermekek tanítására, s ezen folyamatot támogatta.

Abban az időben, amikor elhelyezték a cordobai egyetem első oszlopait, még 300 évnek kellett eltelnie az első nyugati egyetem megalapításáig. Már a második uralkodó, Omar ibn Abd al-Azíz alatt mintegy 82 egyetemet számlálhattunk csak Andalúziában. Ez jól érzékelteti, hogy milyen magas oktatási szintre jutott az iszlám civilizáció abban a korszakban, amikor a Nyugat még csak a Középkor sötétségében tapogatózott. A madraszá-k modellje aztán igen gyorsan elterjedt, s megjelent Qayrawánban, Kairóban, Nisápurban, Szamarkandban, Bagdadban, s a hidzsra szerinti 954-ben (1066-1067), Nizám al-Mulk által alapított nizámijja madraszák – ellentétben a közfelfogással – nem az első muzulmán madraszák voltak, hanem a hivatalos iszlám oktatás csúcsát képezték. A tanulás és tanítás kérdése sok olyan muszlim tudóst foglalkoztatott, mind Ibn Bádzsa, al-Farabi, Ibn Sziná, Ibn Miszkawayh, al-Ghazáli, s még sorolhatnánk.

A történelem későbbi szakaszában azonban, a hanyatlás időszakán átmenő iszlám civilizációban a hivatalos oktatási intézmények jelentős vért veszítettek, s ebben több tényező is szerepet játszott. Ezek legfontosabbika a tanítás erős politikai befolyásoltsága, melyhez hozzájött még sok egyéb dolog, amik az oktatás szintjét csökkentették: a faji előítélet (al-ta’asszub), a szektásodás (al-madzhabijja), adminisztrációs hibák, tanulólétszám növekedésével fordítottan arányos teljesítmény, a tudományos mozgástér beszűkülése, a racionális tudományoktól való elfordulás, az alaptudományokban való megrekedtségen való felülemelkedési kísérlet sikertelensége, s még sok más tényező…

Abban az időben, amikor a Kelet számára évszázadokon át fényforrást jelentő madraszák  a fent említett okokból hanyatlani kezdtek, a Nyugaton is megjelentek újfajta ’madraszák’. E folyamat egybeesett a nemzetállamok létrejöttével, melyek ezen intézményekben ideológiájuk termőföldjét látták. Ily módon tehát az új oktatási intézmények a hatalmon lévők kezében, eszközzé váltak, mellyel a nép gondolkodását vezetőik kívánságuk-kényük szerint formálhatták, alakíthatták.

Ez a folyamat általánossá vált, s a nemzetállamok kialakulásakor, az oszmán időszakban megjelent oktatás jellegét ez tartósan meghatározta. Ettől az időszaktól kezdve, az uralkodó réteg egy olyan modellnek tekintette az iskolarendszert, ahol az ’ideális embert termelik ki’. A reformok illetve az ’átrendezések’ korában az ideális mintát a konvencionális-művelt ember képe határozta meg, a köztársaság megalapítása után, az egypártrendszerben a kitűzött cél egy olyan személyiség kreálása volt, aki haladó gondolkodású, nemzeti érzelmű, nyugati mintát követő, s laikus (azaz világi, mint a ’vallási’ ellentéte). A többpártrendszer létrejöttekor a pragmatikus-opportunista ideál került előtérbe, a 70-es, 80-as évek katonai puccsok légkörében pedig az egyénnel szembeni elvárás az volt, hogy ’formálható gondolkodású polgár legyen’(al-muwatinu layyinu-l-’aríkati). Az Európai Unió kialakulásakor, pedig ismét módosult az ideális ember mintája: a posztmodern-globalizált állampolgárra lett igény.
Száz évvel ezelőtt, e rendszer alapítóinak tekintett urak, J. Dewey és M. Montessori azon megállapításra jutottak, hogy a modern oktatási szisztémában hiányosságok vannak. A posztmodern korban az un. ’alternatív iskolák’ (madárisz badíla) tervezeteinek kifejlesztésén kezdtek el munkálkodni, hogy majd azok átvegyék a kor azon iskoláinak a helyét, melyek a nemzetállam formálható gondolkodású polgárának létrehozására irányuló tervezetre épültek (mint például a Montessori, Waldorf, High-Scope, Reggio-Emilia módszerek).

Azonban jelenleg úgy tűnik, hogy ezek az erőfeszítések sem hozták meg a remélt eredményt, hiszen a posztmodern kor azon tanárai, akik koruk oktatási rendszerének gyengeségét tapasztalták, egy másik hibába estek, amikor – a tanítás létező távlatait nem figyelembe véve – csupán neurofiziológiai aspektust miatt az oktatás ’minimalizálásába’ (taqlísz) fogtak. A ’plurális rendszer’, a ’demokratikus rendszer’, a ’liberális’ és ’szabad rendszer’ programja végezetül az anarchisztikus ’oktatásnélküliség’ (al-láta’lím) védelmébe torkollott (William Godwin, Fransisco Ferrer, Max Stirner és Lev Tolsztoj). Sőt, Iván Iljics már az ’iskola nélküli társadalmat’ tűzte ki egyik céljául. Az oktatás ténylegesen zsákutcába került.

A jelenleg, megrekedtség állapotában küszködő oktatás, helyzetén a Szent Korán fényével – mely az isteni tanítás programja – emelkedhet felül. A Koránnak a tanítással kapcsolatos irányelveit a következőképpen foglalhatjuk össze:

A Szent Korán tanítja, hogy miként lehet tudásra szert tenni és – ahelyett, hogy csak kész ismereteket nyújtana – az oda vezető szükséges utakat, megmutatja. Nem akarja, hogy alapos elmélyedés, belegondolás, gondolkozás és megértés nélkül kerüljön sor az ismeretek alkalmazására, s meg is kérdezi: „Vajon nem gondolkodnak el alaposan a Koránról?”. A Korán arra utasít, hogy olvasását tudatosan, értelmét keresve, szavain, sorain elgondolkozva végezzük. Egy ’gondolkodó társadalomhoz’ fordul, s hozzáállása teljesen más, mint az, hogy ’ezt vedd tudomásul, a többivel, pedig ne foglalkozz!’. Az embert tehát oly módon szólítja meg, hogy az megszerzi fokozatosan az alapos gondolkodásnak és az ismeretszerzésnek az adományát, s nem csupán készen kapja azt.

A Kegyes Korán elveti az önkényes, fölényeskedő oktatási magatartást. Egy könyörületes és jóindulatú Úr szól hozzánk, Aki figyelembe veszi, hogy minden ember számára, egyéniségének megfelelően különböző tanulási módok léteznek. A Szent Könyv alkalmazza a klasszikus logika három eszközét: a vizsgálódást (al-isztiqrá’), kikövetkeztetést (al-isztinbát), s az analóg összehasonlítást (al-qiyász), ugyanakkor nevetségessé teszi az (üres) ékesszólást és az (öncélú) nyelvi fordulatokat. Tanítása során, egyik alkalommal a kérdésfelvetést tartja megfelelőnek, máskor a válaszadást. Ösztönöz a tapasztalatszerzésre, kutatásra, néha a látást javasolja, néha a hallgatást, néha pedig a megszólalást. Felszólít a visszaemlékezésre (al-tadzakkur), mely a gondolkodás múltra való irányultsága, az elmélkedésre (al-tadabbur), mely az eljövendővel kapcsolatos szellemi tevékenység, a megértésre való törekvésre (al-tafaqquh), mely a jelenben megy végbe, valamint a racionális gondolkodásra (al-ta’aqqul), mely során az előző három szellemi tevékenység egymással összekapcsolódik. Ami az említett fogalmakat egybefogja, az a kötelezettségvállalás (al-takalluf). Ez azt jelenti, hogy a gondolkodás ’kényelmetlenséggel, költségekkel’ jár (al-kulfa), valamint erőfeszítést igényel, fáradozást, érdeklődést, (előzetes) ismereteket, rendszeres foglalkozást, s örömérzetet, elcsodálkozást. Ugyanakkor, a tanulás egy sajátos, egyedi dolognak tekintendő, akár az illető ujjlenyomata.

A Korán elmondja, hogy a világot alkotó minden egyes elem szolgálhatja a tanulást. Aki tanulni vágyik, az még egy holló példájából is tanulhat, mint azt az 5. szúra 31. verse is mutatja, mely Qábil történetét beszéli el, aki testvérét megölte. Allah, akár egy szúnyogot is felhozhat példának (2:26). Ily módon tehát, a Szent Korán elveti azon koncepciókat, melyek a tanulást csupán ’ismeretek felhalmozásának’ tekintik. Olyan embereket nevel, akik a szerzett tudást felhasználják, életet adnak neki, az élettel összekapcsolják.

Az olyan alapfogalmak, mint az al-fitra (’az Allahtól kapott, eredeti emberi természet), al-akhláq (az erkölcsiség), al-taqwá (az istenfélelem), al-’iszlám (a végső, kinyilatkoztatott vallás), al-ímán (a hit), al-tawhíd (az isteni egység hite), al-’adála (az igazságosság), al-szadáqa (az őszinteség), al-’amána (a felhatalmazás), al-saháda (a hitvallás), al-’ikhlász (a teljes elkötelezettség), al-’ihszán (a megfelelő magatartás), al-’ilm (a tudás), al-’amal al-szálih (az igaz cselekedetek), mind az isteni nevelés legmagasabb fokozatait képezik. A felsorolt fogalmak között sajátos helyet foglal el az al-taqwá(az istenfélelem), melyre ha úgy tekintünk rá, mint felelősségtudat (wa’y al-masz’úliyya), akkor az al-akhláq (az erkölcsiség) alapját képezi, hiszen ez utóbbi arra épül, hogy az ’egyén felelős a cselekedetéért’. Ha pedig ez nincs meg, akkor teljesen hiábavaló az erkölcsiségről beszélni, ugyanis a cselekedetért való felelősség azt jelenti, hogy az embernek megvan a választási képessége, lehetősége. S ez a dolog is csak akkor nyer értelmet, amennyiben az ember ténylegesen képes választását megtenni. Végezetül, ez azt jelenti, hogy jó vagy rossz cselekedete választásának eredménye, s ezzel, pedig az egyén saját sorsát ’választotta’, határozta meg. Következésképpen, a koráni tanítás alapja, hogy megtanítja az embert az igaz választás megtételére, s képessé teszi a tévútra vivő hatások, a belső és külső rossz (a rosszra hajló lélek és a sátáni sugallat) elhárítására.

Az isteni nevelést hordozó Kinyilatkoztatás ’egyéniséget’ nevel, akit ’személyként’(ka-sakhsziyyatin) és nem ’egyénként’(ka-fardin) szólít meg. A kettő közötti különbség alapja a társadalmi, szociológiai aspektus. Az isteni útmutatás az emberek közötti kapcsolatok mértékét is meghatározza, s itt a központi fogalom az igazságosság (al-’adl). Az igazságos elosztás kategóriájába eső al-zakát, al-szadaqa, al-’infáq, a hamis tanúskodás, lopás, házasságtörés, alkoholfogyasztás, rágalmazás, csalás, kémkedés megtiltása, a mohóság és gyávaság, a hazugság és ígéret meg nem tartásának elítélése, mind ennek az alapelvnek az alkalmazására vezethető vissza.

Az isteni nevelés a Koránban az al-dzsámi’-t (’az összegyűjtő’, nagymecset) helyezi a muszlimok közösségének (dzsamá’at al-muszlimína) szívébe, akikhez szól. A nagymecset ugyanis nem csupán az istentisztelet egyik helye (maszdzsid = ’a leborulás helye’), hanem egyben az összejövetelé is (al-idzstimá’), s a pénteki ima (szalát al-dzsum’a) ezen összejövetelek legfontosabbika. Bővebb értelmezésben, a dzsámi oktatási-tanulási központ is, ahol e célból gyűjti össze a hívőket. Az imám által recitált szúrák nem csupán a fül számára hangzanak el, hanem azért is, hogy az imádkozókat az isteni nevelés legfőbb elveire is emlékeztesse. Ezen igazságokról szól mindenek előtt az első szúra, az al-Fátiha. Az al-szalát elvégzését követően az előimádkozó Prófétának – Allah békessége legyen vele – szokása volt, hogy megfordult az imát végző muszlimok felé, melyet a mai napig megtesznek az előimádkozók a prófétai szent hagyomány (al-szunnat al-nabawiyya) értelmében. Itt felmerülhet a következő kérdés: Vajon miért fordította ekkor a Próféta a hátát az imairánynak (a Ka’ba-nak), s az arcát a közösség felé? Talán egyedüli oka a taszbíh és a du’át elvégzése lett volna? Bizonyosan nem. Ezt azért (is) tette, hogy a muszlimokkal beszélgethessen, meghallgassa őket, s kérdéseikre válaszolhasson.

A pénteki ima, az emberiség történetében páratlan példája a nyilvános tanítás alkalmazásának. Mohammed közössége, mely mára több száz millió tagot számlál, mind a mai napig őrzi és gyakorolja ezt a hagyományt a világ legkülönbözőbb részein, több mint 1400 esztendeje. Ezen oktatás nem korlátozódik fajra, nemre, korra, sem egyetlen témára, hanem mindenkihez szól és minden témát felölel. A pénteki ima nem csupán egy hatodik előírás a többi öthöz, hanem egyben a napi öt ima közül a déli ima is. A déli imának 4 rak’at-ból (’leborulás, rituális imaegység’) kell állnia, s annak ellenére, hogy a pénteki, déli imának is ennyinek kell lennie, mégis 2 rak’at rendeltetett el. Itt egyértelműen megmutatkozik, hogy az iszlám a tanulást is előírta. Az első kettő leborulás ugyanis a khutba-hoz kapcsolódik, mely az emberiség történetének legátfogóbb köztanítása.

Az isteni nevelést hordozó Kinyilatkoztatás alapvetően az ember tanulását célozza, s ez az oktatás nem osztja fel az életét kisebb részekre. Az ember Hozzá viszonyítva egy folyó, melynek forrása van, s mely az Óceán felé tart, s ha ezt a folyót meghatározott helyeken feldarabolják, akkor elveszíti folyó jellegét, sőt, életétől fosztódik meg. A tanulás nem korlátozódik adott korra, annak nem lehet monopóliuma, hanem minden kornak létezik nevelése, tanítása.

A Szent Korán nem ’külső teherként’ tekint a tanulásra, azt a létező egyfajta felfedezésének és fejlesztésének (kasfun wa tatwírun li-l-mawdzsúdi) tartja.

Az isteni nevelés a ’jóban való versengésre’ (al-taszábuq fi al-khayrát) buzdít, mely a mai oktatásban ’a tanulásban való versengésként’ jelenik meg, s ennek folyamányaként az oktatási intézmények küzdőterekké változtak. A Kinyilatkoztatás által formált értelem azonban, a tanulásban és a nevelésben nem versengést (al-taszábuq), hanem egymás közötti megosztást lát (al-taqászum), melynek során a tudásban részesülő  magára veszi a tanultak továbbadásának a felelősségét is.

A Szent Korán, eljövetele óta, mind a mai napig az isteni tanítás útmutatója, s sok száz éve szól az egész emberiséghez:

,,[Tartsátok be] az Allah általi színezetet [vallást]! S kinek jobb a színezete, mint Allahnak? S mi az Ő szolgái vagyunk.”

(2. szúra 138. vers)